A Magyar Tudományos Akadémia alapításának 200. évfordulója alkalmából rendezett Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia. című kiállítás (amiről mi is írtunk – a szerk.) a tudomány történetét, eszméit és fordulópontjait mutatja be a Magyar Nemzeti Múzeumban. A tárlat egyik kiemelt darabja Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) fő műve, a De revolutionibus orbium coelestium (Az égi pályák körforgásáról), amely az emberiség világszemléletének egyik legnagyobb hatású fordulatát idézi fel: a heliocentrikus világkép megfogalmazását.
A könyv a kiállítás első termében, A tudás ligetei című egységben kapott helyet, ahol kéziratok, könyvritkaságok és korabeli tárgyak segítségével a tudományos gondolkodás formálódását mutatják be. A heliocentrikus világkép egyébként nem Kopernikusz találmánya: már az i. e. 3. században Szamoszi Arisztarkhosz és Pontoszi Hérakleidész is megfogalmazták ezt az elképzelést, ám elméleteik nem terjedtek el. A geocentrikus modell, amely szerint a Föld mozdulatlan, és minden más körülötte kering, Ptolemaiosz munkája révén hosszú évszázadokra uralkodó nézetté vált.
Kopernikusz lengyel származású csillagász és kanonok volt, aki felsőfokú tanulmányait Krakkóban, majd Itália jelentős egyetemein végezte. Itáliai évei után visszatért Észak-Európába, és Warmiában tevékenykedett, ahol orvosi, gazdasági és közigazgatási feladatokat látott el. Az 1510-es évektől kezdve csillagászati megfigyeléseket végzett, és 1514-re elkészült a Commentariolus című kézirattal, amely már vázolta a heliocentrikus rendszer főbb elemeit. Ez a rövid, kéziratos írás csak szűk körben terjedt.
Kopernikusz fő műve már az 1530-as években majdnem teljes egészében elkészült, de csak 1543-ban, halála évében jelent meg nyomtatásban, részben tanítványa, Georg Joachim Rheticus ösztönzésére. A könyv azonban első megjelenésekor nem váltott ki komolyabb szakmai vagy társadalmi hatást. A csillagászközösség vonakodva fogadta el az új modellt, részben azért, mert a kopernikuszi rendszer legalább olyan bonyolultnak tűnt, mint a ptolemaioszi: 48 epiciklussal próbálta megmagyarázni az égitestek mozgását.
Ugyanakkor a 17. századtól kezdve olyan tudósok, mint Galileo Galilei, Johannes Kepler és Isaac Newton, továbbfejlesztették Kopernikusz elképzelését. Kepler például pontosította az égitestek pályáit, Newton pedig a tömegvonzás törvényével elméleti alapot adott a heliocentrikus világképnek. Ezek az eredmények együttesen alapozták meg a modern csillagászatot.
De a világkép átrendeződése – hogy a Nap vált a rendszer középpontjává, nem a Föld – alapjaiban kérdőjelezte meg az ember helyét is a világegyetemben. Ez az úgynevezett kopernikuszi fordulat ezért a tudománytörténet egyik legfontosabb paradigmaváltásának számít.
