Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
Ha behunyjuk a szemünket és megidézünk egy európai falut vagy kisvárost, vajon melyik az a közös elem, ami kirajzolódik mindannyiunk képzeletében? Az, ami a leginkább szem előtt van, de amit észre sem veszünk, mert annyira természetes: a templomtorony. Legyen szó magyar, német, olasz vagy breton tájról – a település szíve nem a térkő, nem a városháza, hanem a torony magasba nyúló sziluettje. Ez teszi otthonossá számunkra Európát. Ez ad függőleges tengelyt mindennapi létünknek. Képzeljük el Európát templomtornyok nélkül. Amikor megpróbálom, elemésztően mély fájdalom vesz erőt rajtam.
A templomtorony nem puszta esztétikai díszlet vagy romantikus maradvány a múltból. Nem pusztán a települési látkép eleme. A torony ennél jóval több: teret teremtő és megszervező kisugárzással bír – mert benne lakik a harang.
A harang olyan társunk, amely megszólalásával és hallgatásával egyaránt üzen. Hangja egyszerre jelenthet életet és halált, örömöt és gyászt, egybekelést és végső búcsút. A harang a közösség idejét méri. A mechanikus, steril és közömbös órával szemben nem perceket számol, hanem alkalmakat jelöl. A megélt tartalmas időt. A múló időt – és az örökkévalót.
Ebben a kettősségben él Berecz András kiállítása is. Mert ő nemcsak ének- és mesemondó. Hanem figyelmes szemlélő. Ahogy írja: "Énekes, mesemondó vagyok, és mint idejében kiejtett, érthető, messze hangzó szavakat keresgélő, egy jó ideje – nem titkolom tovább – harangok ajkára tapadok."
Felkúszik a toronyba, lefekszik a harang alá, és megmutatja azt, amit eddig talán sosem láttunk: a harang nyelvének nyomát. Az ütés pontját. A szív helyét. Azt a titkos találkozási helyet, ahol a hang megszületik.
Ezek a képek nem egyszerű tárgyfotók. Ezek belső látképek. Léleklenyomatok. Ahogy Orosz István írta a kiállításhoz: "Ezek nem Berecz munkái, ő csupán a felfedezője az átlényegülő idő jeleinek." Amikor a harangnyelvek által "csinált" barázdákat, karcolatokat, évgyűrűket fényképezi, voltaképpen az időt dokumentálja. A történetekből összeálló történelem visszaszámlálható rétegeit.
"A harang titkát keresem, a harang életjelét – halkuló ünnepeinkét, a fogyatkozó időét" – vallja Berecz András. És ez a vallomás egyszerre személyes és egyetemes. Mert a harangok nyelvét sok helyütt szívnek hívják, és ahogy a kiállítás címe mondja: "Szívverés a magasban" – ezek a képek valóban a lélekharang szívhangjai.
Mi, akik itt állunk a Múzeumkert fái alatt, nem lehetünk objektív szemlélők. Nem vagyunk kívülállók. Mi vagyunk azok, akik meg tudjuk szólaltatni a harangokat. Vagy el tudjuk hallgattatni. De dönteni nekünk kell.
Ahogy Berecz András nyárádszentannai felvételein koponyákat formázott a harang szíve, s egy másiknál Lázárt rajzolgatja, "sziklasírjában, feltámadásra várva" – úgy kérdez minket is ez a kiállítás: vajon mi mit rajzolunk a jövő harangjainak palástjára?
Ahogy elnézzük a mai világot, ennek a kérdésnek ma súlya és tétje van. A harang kapcsán van ugyanis egy történelmi tudásunk: lehet belőle ágyút önteni. Ugyanazon összetevőkből készül tehát az ágyú és a harang - azt mi döntjük el, hogy mikor mi legyen belőlük.
Ez a kiállítás figyelmeztetés. Csend és hang határán állunk. Berecz András most is azt teszi, mint amikor dalol, beszél - képein keresztül olyan történeteket mesél el, amelyek jobb emberré és jobb magyarrá tehetnek bennünket. A harangok belső életét mutatja meg nekünk. Közös örökségünk szívverését. Berecz András harangképei olyanok, mint egyfajta sajátos evangélium: ha megszólalnak, ne csak halljuk, értsük is őket.
Ehhez segítségül hívhatjuk Dsida Jenő gyönyörű sorait:
„Előbb csöndes úszással,
lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes
gyorsasággal, káprázatos ívben
messzire lendülsz, titokzatos szálak
tartanak, azokon himbálózol
édesen, fájón, rettenetesen.
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak.”
Ha behunyjuk a szemünket, akkor hallhatjuk is a szívhangokat. Mi vagyunk a magyar nagyharang nyelvei. A Jóisten lendít, de nekünk kell megszólaltatnunk a hangot. És ha jól érünk a valósághoz, akkor higgyék el, fölfénylik a Kárpát-haza. Ezt tanultam meg Berecz Andrástól.
Nagy Harangozó éltesse sokáig!
