„Ilyen munkára csak melegszívű és intelligens nő való, ki e veleszületett és belenevelt értékes lelki tulajdonságokhoz még hozzátanulta mindazt, amit higiénés gyermekápolási és szociális szempontokból tudnia szükséges avégből, hogy az anyáknak és csecsemőknek támogatója lehessen a család és a nemzet érdekében” – írta a 20. század elején Tauffer Vilmos szülészprofesszor, a szakma „kitalálója” és a védőnő szó megalkotója.
A védőnői hálózatot a századforduló Magyarországának társadalmi, gazdasági, demográfiai, népmozgalmi változásai hívták életre.
Ekkoriban Magyarország az európai csecsemőhalandósági lista harmadik helyén állt, a születésszám csökkent, az egészségügyi viszonyok rosszabbodtak, az iparosodás következményeként növekvő nagyvárosi népesség és megjelenő nagyvárosi szegénység, illetve az I. világháború veszteségei sürgetővé tették az állami megoldást.
Az anya- és gyermekvédelem kezdetei Magyarországon
A hazai gyermekvédelem kezdetét a házasságon kívül született gyerekek ügye (csak 1946-ban szűnt meg a törvényes és törvénytelen származás megkülönböztetése!) és a szegény gyerekek kórházi ápolásának ingyenes biztosítása jelentette. Ennek olyan intézményi mérföldkövei voltak, mint a Pesti Szegénygyermek Kórház létrehozása közadakozásból 1839-ben (ez lett Európa negyedik gyerekkórháza), a Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület (1885), az Országos Betegápolási Alap (1898), az Országos Gyermekvédő Liga (1906) vagy a Magyar Királyi Központi Állami Gyermekmenhely (1907) létrejötte.
Az Országos Anya- és Csecsemővédő Egyesület (1908) megalapítása, a Munkásbiztosító Pénztár tanácsadója (1913) vagy a budapesti Városi Népsegítő Iroda (1914) megnyitása fontos lépések voltak. Az áttörést mégis az jelentette, hogy a kor haladó gondolkodású orvosai és politikusai felismerték: nem szabad arra várni, hogy a szociálisan rászoruló várandós nők és kisgyerekes anyák felkeressék az intézményeket – mivel nem arra vannak szocializálódva –, hanem közvetlenül kell őket megkeresni. Ezt hatékonyan kizárólag szervezett formában, az ügyet országos szintre emelve lehet. Mindebben komoly szerepet játszott Tauffer Vilmos, akit olyan kollégák támogattak, mint Bókay János és Heim Pál, valamint Madzsar József orvos, szociálpolitikus és Budapest akkori polgármestere, Bárczy István.
Anyák és gyerekek a királyi hercegnő védelmében
1915. június 13-án megalakult az Országos Stefánia Szövetség, amely nevét védnökéről, gróf Lónyai Elemérné Stefánia királyi hercegnőről, Rudolf trónörökös korábbi feleségéről kapta. A szövetség elnöke gróf Apponyi Albert lett, szerepet vállaltak benne a korszak jeles orvosai, politikusai és befolyásos arisztokratái.
Az egyesület fő célkitűzései a csecsemőhalandóság csökkentése és a nemzet számbeli gyarapodásának elősegítése voltak. Nem jótékonykodni akartak, hanem célirányosan összefogni a területen már működő erőket. Alapvetésnek tették, hogy az anya nem kerülhet rosszabb gazdasági helyzetbe azért, mert új embernek ad életet és gyermeket nevel; hogy az anyát és magzatát meg kell óvni a szülési folyamat veszélyeitől; hogy lehetővé kell tenni, hogy minden anya maga szoptassa csecsemőjét; vagy hogy az anyákat meg kell tanítani a csecsemőnevelésre. A munkában a legfőbb szerepet a gyakorlott és képzett védőnőknek szánták.
A központ Budapesten, (nomen est omen?) a Semmelweis utcában volt, az országos hálózat kiépítése 1916-ban kezdődött Szeged, Arad, Debrecen, Újpest, Kolozsvár, Paks, Salgótarján, 1917-ben pedig Temesvár városokkal. Még ebben az évben egy rendelettel állami feladatnak minősítették az anya- és csecsemővédelmet. A szervezés, irányítás és ellenőrzés az Országos Stefánia Szövetség feladata lett. Átköltöztek a Vas utca 10. szám alá (a címeket illetően még egy különös véletlen: a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kara ma a 17. szám alatt található), a főváros, néhány bank és Weiss Manfréd adományából megépített és a fővédnökről elnevezett Zita Királyné Országos Magyar Anya- és Csecsemővédő Központba. Itt anyaotthon, laboratórium, tanácsadó helyiség, tejkonyha, múzeum és a leendő védőnők oktatására és a szakterületen dolgozók továbbképzésére szolgáló tantermek és kollégium is volt.
A cél az lett volna, hogy minden hat-hétezer lakosra jusson védőnő.
Az első világháború miatt azonban egyre kevesebb támogatást kapott a Stefánia, a munkát pedig az összeomlás fenyegette. Az újjászervezés a Hollandi Misszió és az Amerikai Vöröskereszt Egylet anyagi segítségével és egy, a terepet ismerő új vezetővel, Keller Lajos Arad megyei árvaszéki elnökkel sikerült.
Mindent a semmiből
1915 novemberében indult az első kéthetes tanfolyam, amelyen 12 önkéntes védőnőt képeztek ki, ám hamar felismerték, a megfelelő munkavégzéshez ennél jóval komolyabb képzés kell. Egy évvel később készült el a hivatalos védőnői tanfolyam szabályzata. Hat hétben állapították meg a képzési időt, harminc főben maximálták a részvételt, a korhatárt 20 és 45 év között tartották, megkövetelték a négy polgárit és az erkölcsi feddhetetlenséget. 1917-ben Budapesten, Debrecenben, Kassán, Nagyváradon, Szegeden és Szombathelyen indultak az első tanfolyamok, saját fejlesztésű tananyagból, hiszen
semmilyen hazai vagy akár külföldi példa nem állt rendelkezésre.
A szakmai igények egyre magasabbak lettek a védőnőkkel szemben, így 1918-ban gyorsan szintet lépett az oktatás. Míg májusban három hónapos tanfolyamot kellett végezni, szeptembertől egy évre növelték a képzési időt. 1925-től Budapestre koncentrálódott az oktatás, a tanfolyamra pedig kizárólag hat hónapos anya- vagy csecsemővédő intézményben megszerzett gyakorlattal lehetett jelentkezni. Az elméleti képzés tíz hónapot vett igénybe, a korszerűség jegyében pedig a szakmai tárgyak kiegészültek lélektannal, szociálpolitikával, jogi ismeretekkel, majd újabb hat hónap gyakorlatra mentek a hallgatók.
A hatás mérhető
A Stefániához tartoztak a védőintézetek, a tejkonyhák (ahol csak speciális vizsgával dolgozhattak), az anyaotthonok, a bölcsődék és napközi otthonok, a szülőotthonok, a gyenge szervezetű anyák és gyerekek megerősödésére szolgáló üdülőtelepek, a debreceni, hajdúnánási, szolnoki és újpesti gyerekkórházak, valamint a házasságon kívüliek védelmére létrejött jog- és családvédő irodák.
Az Országos Stefánia Szövetségnél húsz év alatt 857 hallgató szerzett képesítést, munkájuknak köszönhetően kimutathatóan csökkent a csecsemő- és gyermekhalálozás, de az egészségnevelés, a prevenció is éreztette hatását.
Plakátokon, posztereken, röplapokon, tájékoztató kiadványokban terjesztették a kor- és szakszerű tudnivalókat és tanácsokat, az Anyák iskolája keretében tartottak felvilágosító előadásokat, de használták ismeretterjesztésre a rádiót és a filmhíradót is.
1921-ben elkészült az első védőnői szolgálati szabályzat. Szürke vászonruhájukról, fehér kötényükről és fityulájukról, jelvényükről azonnal fel lehetett ismerni a védőnőket. A védőnők nem voltak állami alkalmazottak, a Stefánia bárhova helyezhette őket, először ideiglenes, majd végleges kinevezéssel.
A hivatásos védőnők a hivatalos fogadóórákon túl előírások szerint látogatták otthonukban a babákat és a mamákat. Már akkor sem csak egészségügyi és szociális tanácsokkal látták el a szülőt, hanem a hatóságoknál is ők jártak el az anyák és a babák érdekében, és a szociális jelzőrendszerben is fontos feladatot láttak el.
A vidék védőnői: a zöldkeresztesek
A lakosság szélesebb körű felvilágosítása érdekében az ellátórendszert át kellett alakítani, hogy a kisebb városokban és a falvakban is jelen lehessenek a védőnők. Ennek érdekében 1927-ben kezdték el kiépíteni a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálatot Johan Béla vezetésével, aki a Rockefeller Alapítvány támogatásával létrehozott Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) alapító igazgatója volt. Az új módszereket iskolafogászattól a védőoltásokon át az egészséges vizű kutak fúrásáig a gödöllői mintajárásban próbálták ki. Innen importálták a tudást szerte az országba, az újonnan épülő, típustervek alapján készülő egészségházakba.
A zöldkeresztes védőnőket is könnyen fel lehetett ismerni szolgálati egyenruhájukról. Időjárástól függően világos- vagy sötétkék vászonszoknyát és -blúzt hordtak, szürke pelerin és irhabunda járt a hűvösebb időkre. A zöldkeresztes jelvényt kötelezően kellett hordani, és természetesen védőnői igazolványukat is maguknál tartották.
Az 1920-as évek közepétől a kisgyermek-halálozás csökkentése érdekében a gondozási korhatárt felemelték háromról hatéves korra. A védőnők feladata pedig kiegészült az iskola-egészségüggyel, a nemi betegségek és tbc elleni küzdelemmel, a szegény betegek otthoni ápolásának megszervezésével és a szociális gondozással.
A Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat védőnői ennek megfelelően 1930-tól olyan képzésben részesültek, mely kettős képesítést, ápolónői és védőnői oklevelet adott.
Budapest saját hatáskörben szervezte az anya- és csecsemővédelmi tevékenységet. A képzést három évben határozták meg, és a Gyáli úti iskola tananyagát használták Debrecenben az orvosi karhoz kapcsolódva, Szegeden, ahol az egyetemi klinikákon teljesítették a gyakorlatot a hallgatók, illetve az első bécsi döntést követően Kassán nyílt intézetben.
Az Országos Védőnői Iroda helyezte ki és ellenőrizte a védőnőket, akik a tanítónőkével azonos bérkategóriában voltak. Ekkor már állami szolgálatba kerültek, tehát jogosultak voltak állami nyugdíjra.
1940-ben belügyminiszteri rendelettel szabályozták az egészségvédelmi hálózatot. A zöldkeresztesek kapták meg az egészségvédelmi szakmunkát, társadalmi szervezetük az Országos Egészségvédelmi Szövetség lett. Ennek megalapításával az Országos Stefánia Szövetség beolvadt a rendszerbe. Ekkor 1044 védőnő látta el a hétmilliós lakosságot.
Védőnők háborúban és békében
A második világháború harcai idején a védőnők nem hagytak fel hivatásuk gyakorlásával, és már 1945 tavaszán munkába álltak. Segítettek az egy éven aluliak tejellátásának megszervezésében, az élelmiszer-elosztásban, a járványmegelőzésben, látogatták a családokat, szociális munkát végeztek.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a Zöldkeresztes-rendszer alapján szervezte újra az egészségvédelmi munkát és a képzést is. Az évek során a védőnők feladatai egyre bővültek, 1951-től a körzeti orvosok mellett dolgozva fokozatosan bekapcsolódtak a betegellátó tevékenységbe, az 1960-as, 1970-es évektől pedig iskola-egészségügyi feladatokkal és iskolai egészségnevelési és felvilágosító, egészségnevelő előadásokkal egészültek ki a szolgálat feladatai.
Az immár kétéves védőnőképzés Budapesten és Szegeden, illetve rövid időre Debrecenben indult újra. 1950-ig lehetett jelentkezni általános iskolai végzettséggel is, de az öt hónapos előkészítőt az érettségizettek sem úszhatták meg. A ’60-as években pláne nem lehetett bárki védőnő. A felvételihez hozzátartozott egy négyhetes gyakorlat, majd a sikeres felvételi után még következett egy háromhetes előkészítő, és csak ezt követően kezdhették meg tanulmányaikat a 18 és 32 év közötti növendékek.
Mosolyoghatunk rajta, hogy az '50-es években sztahanovista traktorosok és ipari munkások kaphattak Kossuth-díjat. Nem biztos, hogy távol állunk az igazságtól, ha az ideológiát nézzük. De azt a két védőnőt, akik szintén megkapták a kitüntetést 1953. és 1954. március 15-én, ne intézzük el egy vállrándítással. Szabó Etelka törökszentmiklósi és Megyeri Endréné péceli védőnők ideológiamentesen vigyázták nemzedékek egészségét. Arról, hogy milyen korban éltek, nem tehettek.
Állandóság a zűrzavarban
1954-re kettévált az ápolónői és a védőnői hivatás, ezzel megszűnt a kettős végzettséget adó oklevél, 1975-ben pedig a középfokú védőnőképzés helyébe főiskolai szintű oktatás lépett. (Igaz, az első végzett évfolyam úgy kezdte meg a munkát, hogy a munkakörükre vonatkozó jogszabályok még nem jelentek meg.) Jelenleg a Semmelweis Egyetem mellett a Debreceni és a Miskolci, továbbá a Széchenyi István Egyetemen, valamint a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetemen hirdetnek egészségügyi gondozás és prevenció (védőnő) szakot. A képzés négyéves, amely szakvédőnői MSc-vel egészíthető ki.
Mára a védőnők a vármegyei irányító kórház alkalmazottai lettek, körzeti és iskolai munkára szakosodtak, de feladataik 110 év alatt alapvetően nem változtak.
Az továbbra is az egészségnevelés és egészségfejlesztés, a nő- és anyavédelem, a gyermekágyas gondozás, az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek, az általános iskolások, illetve az oktatási intézmények tanulóinak gondozása, valamint a szociális tevékenység. Azaz a védőnők működési területe a lakosság valamennyi korcsoportjára kiterjedően a családi élet színtere. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint valamivel több, mint ötezren vannak. És amit csinálnak, az jóval több, mint hungarikum.
Forrás: Kahlichné dr. Simon Márta: A védőnői hivatás története. Medicina, 2015
Köszönet a műtárgyak biztosításáért az MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak. Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
