A gyermek születését hírül adó üdvözlőlapok a közelmúlt történetére, sokszor ma is élők gyökereire világítanak rá. A jól dokumentált grafikusi, festői életművek esetén családi hálókról, barátságokról mesélnek. Várkonyi Károlyról, a főleg fa- és linóleummetszéssel, rézkarccal foglalkozó debreceni grafikusról például tudható, hogy kevéssel fia születése előtt csatlakozott be a helyi ex libris rajongók életét szervező Ajtósi Dürer Céh munkájába, s néhány évvel később már térképész őrmesterként szolgált, majd német és amerikai fogolytáborokat megjárva, kalandos körülmények között szökött haza a II. világháborúból.
Mindezt a 215-ös számú rajzán ünnepelt fiának, Várkonyi Zsoltnak köszönhetően tudjuk, aki a mintegy 600 ex librist és alkalmi rajzot tartalmazó kisgrafikai hagyatékának gondozójaként dokumentumokból, baráti visszaemlékezésekből tárta fel apja életét és életművét – benne saját születési értesítőjével. Ami még csak nem is ritka eset.
A kisgrafika személyes jellegű műfaj; gyakran olyan témát is feldolgoz, amely más művészeti ágakban ritkábban fordul elő. Még a kismesterek, lelkes amatőrök is saját maguk és közvetlen környezetük számára készítettek kisgrafikákat, mielőtt komolyabb témákhoz, címzettekhez szóltak volna – derül ki Horváth Hilda 1997-es tanulmányából, ahol az epigrammaszerű, szimbolikus fogalmazásra törekvő törő ex libris műfaj s az alkalmi grafikák 20. századi másodvirágzásáról értekezik. Az élet nagy fordulatairól, születésekről, esküvőkről, elhalálozásokról tudósító alkalmi kártyák a biedermeier korból eredeztethetők, a könyvjegyek divatja még korábbi, 16. századi gyökerű. A századforduló alkotói azonban újra felfedezték maguknak ezeket a típusokat: önálló művészeti alkotássá fejlődtek, s ezzel a gyűjtés újabb divatját alapozták meg a könyvjegyek és alkalmi lapok.
Az itt bemutatott születési értesítők már egy későbbi korból, főként a múlt század közepéről származnak – mégis a szecesszió időszakából ered az a fajta gyűjtőszenvedély, amely népszerűségüket évtizedekre meghatározta. A grafika ugyanis gyakran élen jár a stílusok fejlődésében, ez az a műfaj, ahol a legkorábban jelentkeznek a friss hatások. Különösen igaz volt ez a századfordulóra.
A kisgrafika népszerűségének kulcsa éppen a sokszorosíthatóság. Merthogy itt nem a nyomóforma, a klisé, a fadúc a műalkotás, hanem a papíron hagyott nyoma – amiből százszámra készülhet másolat. S mindez ideálissá tette arra, hogy tömegek számára elérhető hobbivá váljon a műgyűjtés a századfordulón. A „tömeg” kifejezés persze félrevezető, Európa-szerte jellemzően a polgári értelmiség tagjai, jogászok, orvosok, lelkészek és tanárok jártak az élen a grafikák gyűjtésében. Nagy számukról árulkodik azonban a gyűjtőszenvedélyük megosztására szolgáló egyesületek sokasága, ilyen volt például Magyarországon a budapesti MEGE (Magyar Ex libris és Grafikagyűjtők Egyesülete), az említett debreceni Ajtósi Dürer Céh, vagy éppen az 1959-ben indult, máig aktív Kisgrafika Barátok Köre.
A gazdag, akár több tízezresre is duzzadó gyűjtemények egészen egyedi betekintést kínálnak e polgári értelmiség hétköznapjaiba. Különösen szívszorító történetet tár fel például Haranghy Jenő itt látható klisényomata, melyben öccse, a neves kórbonctanprofesszor családjának örömteli gyarapodásáról tudósít 1931-ben. A debreceni születésű Haranghy László a kórszövettan, a gerontológia (az öregedés folyamatának tudománya), az igazságügyi orvostan kivételes tudással és szorgalommal rendelkező, úttörő alakja volt a 20. század közepén. Bátyja, a Helbing Ferenc és Simay Imre mellett tanult Haranghy Jenő pedig, akinek a Műcsarnok timpanonjának mozaiktervét is köszönhetjük, íróként és tanárként is aktív, rendkívül termékeny grafikusnak, festő- és iparművésznek számított. Mi sem természetesebb, hogy unokahúga, Márta érkezéséről szintén tudósította a nagyvilágot. Haranghy László egyetlen gyermeke ugyancsak orvosnak tanult, sőt éppen annak az 1956-ban mártírhalált halt medikának, Tóth Ilonkának volt az évfolyamtársa, akit apja merésznek számító igazságügyi szakértői véleményével igyekezett a gyilkosság vádja alól felmenteni. Utólag sajnos már azt is tudjuk, hogy a tengerentúlon új életet kezdő Márta az 1970-es évek közepén rablógyilkosság áldozata lett. S mikor a kórbonctan nyugalmazott professzora értesült utolsó hozzátartozójának elvesztéséről, ciánnal vetett véget életének.
Egészen változatos sorsokat, származástörténeteket rejthetnek ezek a lapok – hogy ne csak tragédiákról szóljunk. Például arról tanúskodhatnak, hogy a vér nem válik vízzé: a művészi közegben töltött gyerekkor gyakran az alkotás felé tereli a leszármazottakat is. Az erdélyi születésű költő és grafikus, a szintén sajnálatosan rövid életű Mata János például, aki 1928-ban szökött át Magyarországra, élettől duzzadó, sajátos világú fametszeteivel, kisgrafikáival vált felkapott figurájává a két világháború közti művészeti életnek. Jelentős gyűjtők – például Soó Rezső professzor – támogatták megrendeléseikkel, s a kiadók is rendszeresen rendeltek tőle fametszetes könyvfedeleket. Illusztrálta a többi közt Arany János Toldiját és A nagyidai cigányokat, Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, s gazdag rajzokkal díszítette Nagykállói Fényes István Krónikáját is. Ugyan a világháború elragadta tőlünk, gyermekei továbbvitték példáját: fia, az ifjabb János rajzfilmrendező lett, neki köszönhetjük a Kukori és Kotkoda, valamint a Mikrobi-sorozatokat, Zsófia lánya – akinek a születéséről ez a bábát és csecsemőt ábrázoló száldúcmetszet értesít – szinkronrendezőként, illetve asszisztensként dolgozott javarészt a Pannonia Filmstúdióban.
A teljes cikk az MNMKK Iparművészeti Múzeum oldalán olvasható.
Forrás és fotók: MNMKK IMM
