Az állam előírta a kereskedők, iparosok számára, hogy milyen cégtáblákat használhatnak, vagy ahány üzlet, annyiféle tábla volt?
Igen, a cégtáblákat már az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is szabályozták, például az 1884. évi XVII. törvénycikkben vagy később ennek módosításában, az 1922. évi XII. törvénycikkben. Egy jogszabály létezése persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezt mindenki be is tartotta. Az 1930-as években budapesti és vidéki városok lapjaiban számos „cégtáblarazziáról” olvashatunk. Ennek oka az volt, hogy jogszabályok ugyan előírták, hogy a cégtáblákon szerepeljen az üzlet tulajdonosának teljes neve, sokan azonban csak fantázianeveket, szakmát vagy a bolttípust írták ki. Mások a korábbi tulajdonos nevét hagyták meg, az akkori tulajdonos nevét pedig nem tüntették fel. De voltak olyanok is, akik időlegesen csak kartontáblára írták fel a tulajdonos nevét. A hatóságok Budapesten 1938-ban közel 2000 iparost és kereskedőt ítélhettek el ilyen kihágások miatt.
Kijelenthető, hogy a zománctáblák szorították ki a hagyományos cégéreket?
Alapvetően igen, ez kijelenthető, ugyanakkor árnyalandó. A cégéreket a cég- és reklámtáblák szorították ki a 19. század második felétől. Eleinte inkább a fából készült cégtáblák voltak népszerűek, később pedig a zománc-, illetve az üvegtáblákat is előszeretettel használták reklámozásra. A zománctáblák „aranykora” a 20. század első felében volt Magyarországon. A cégérek számának csökkenése strukturálisabb változásokkal is összefüggött. A cégérek a középkori házjegyekből alakultak ki, és jelezték azt, hogy az adott épületben borbély, pék vagy éppen lakatos dolgozott. A céhes rendszer 1872-es eltörlésével párhuzamosan átalakult, valamint jelentősen modernizálódott a kereskedelmi és reklámkultúra.
Hogy készültek ezek a zománctáblák?
Maga a zománc már az ókorban is ismert volt. 1782-ben a svéd Sven Rinman próbálkozott fémedények mázzal való bevonásával. Szabadalmat erre azonban az angol származású Samuel Sandy Hickling kapott 1799-ben. A technika továbbfejlődött a 19. században, az igazi áttörést a század végén a kobalttartalmú alapzománc feltalálása, a kriolit és különböző fehérítőanyagok alkalmazása hozta el. Éppen ekkor: a 19. század végén, a 20. század elején nőtt meg a zománcozott áruk iránti kereslet is Magyarországon. A fémek zománcozása egyébként lényegében felületkezeléssel történt: vékony üvegréteget vittek fel a fémre. A zománc védte a lemezt a rozsdásodástól és más külső hatásoktól, így praktikus volt, ezzel együtt a zománcozás esztétikus megjelenést is kölcsönzött a tárgyaknak.
A reklámtáblákat lehet restaurálni, vagy a fémre vitt üveg technológia miatt ez problémás?
Igen, azonban ez tényleg nem egyszerű feladat. A zománctáblákkal speciálisan az a gond, hogy a zománc pótlása nem lehetséges, így a sérült vagy hiányos részek kitöltése sokszor feltűnően különbözik, elüt az eredeti részektől. A restaurátor kollégák azonban gyakran képesek csodákat művelni.
Mikor és hol jöttek létre az első magyar zománcgyárak?
A 20. század első felében: 1906-ban a Füleki Zománcedénygyár, 1909-ben a Bonyhádi Zománcgyár, 1923-ban pedig Budapesten a Lampart Művek. Ezek közül talán a bonyhádi gyár a legismertebb. A Kárpát-medencének valószínűleg nincs olyan szeglete, ahová így vagy úgy, de bonyhádi edény, utca- vagy reklámtábla ne jutott volna el. Sőt, még Konstantinápolyba és a Közel-Keletre is szállítottak utcatáblákat. 1931-től 1940-ig még Jeruzsálemben is működött fióküzlete a cégnek. Ide két dolgozót is küldtek Magyarországról: Dürr Erzsébet rajzolót és Pfeifer Éva táblaradírozót. Tel-Aviv és Bejrút is rendelt innen utcatáblákat. Így talán nem túlzás azt mondani, hogy a bonyhádi zománctermékek szinte világhírűek voltak.
Híres grafikusok, művészek is terveztek zománctáblákat?
Igen, neves alkotók is voltak a soraikban. Olyan híres művészek által tervezett reklámtáblák is voltak, mint Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Dallos Hanna vagy Mallász Gitta. Tudni érdemes, hogy a grafikusok munkáit egyébként több reklámfelületre is felhasználhatták. Ha egy kép bekerült egy újság apróhirdetésébe, az nem jelentette azt, hogy aprónyomtatvány, plakát vagy zománctábla nem készülhetett ugyanilyen grafikával. Sőt megfigyelhető az a tendencia, hogy ezeket a terveket a különböző reklámhordozókon újra és újra felhasználták.
Lekövethetőek-e a művészettörténeti változások a zománctáblák esetében is? Például a húszas évektől egyre inkább látható lett egy afféle art decós betűtípus és formakultúra?
Igen, általában ez markánsan megfigyelhető. Az art deco kifejezetten jó példa erre. A betűtípusokhoz nekem kevésbé van jó szemem, azonban a zománctáblák képi ábrázolásain ez jól nyomon követhető. Sok más mellett ilyen visszatérő art deco jegy, hogy az emberi alakok testrészeinek geometrikus – például a fejnek sokszor jellegzetesen kerek – az ábrázolása. Ez többek között az Albus és Flora szappan, valamint a Szerencsi csokoládé és a Palma cipősarok zománctábláin is jól látható.
Meg tudják állapítani, hogy egy-egy zománctábla mikor készült?
Igen, a legtöbb reklámtábla jól beazonosítható. Egyrészt mivel többnyire cégreklámokról van szó, így az adott vállalkozás történetének ismerete önmagában segítheti a datálást. Illetve a stílusjegyek szintén segíthetik ezt. Egyes esetekben pedig konkrétan ismerjük, hogy mikor és ki tervezte az adott reklámot, így jól körülhatárolható, hogy mikor készíthették az adott zománctáblát.
Milyen változást hozott a bonyhádi gyár, illetve a zománcipar életében az 1948-as államosítás?
Valójában már a második világháború is jelentős változást hozott az ipar és a bonyhádi gyár életében is. A legtöbb gyár hadiüzemként működött, Bonyhádon például lőszert gyártottak. A háború után lassan indult be a termelés. Az 1948-as államosítást követően pedig a reklámtáblák gyártása helyett a háztartási edények és eszközök gyártása került előtérbe. 1959-ben a zománcozással foglalkozó gyárakat összevonták, és létrejött a Zománcipari Művek vállalat. 1981-ben a bonyhádi gyár visszakapta önállóságát, de ahogy addig, továbbra is állami tulajdonban volt. A rendszerváltást követően eljött a privatizáció. 1993-tól az Ema- Lion Bonyhádi Zománcáru Kft. működteti a bonyhádi gyárat egészen a mai napig.
Vannak zománctáblák, amelyek klasszikussá váltak? Olyanok, amelyeket mindenki ismer?
Vannak nagyon népszerűek. Ilyenek például a Modiano cigaretta, a Palma cipősarok vagy a Schmoll paszta reklámtáblái. De olyan széles körben ismert alkotások is voltak zománctáblákon, mint a Zwack Unicum úszó embere, aki egy szakállas hajótörött képében a kétségbeesésből a művészi aprólékossággal ábrázolt felüdüléssel és örömmel konstatálja a víz tetején úszkáló unicumosüveget.
Ma mintha ismét divatjuk lenne a régi reklámtábláknak. Mi lehet ennek az oka?
Valóban, ez így van. A „retro” és a „vintage” dolgok iránt általánosan megfigyelhető bizonyos szinten a kereslet. Emögött a nosztalgia is meghúzódhat. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni azt a tényezőt sem, hogy ezen zománctáblák többsége esztétikumát tekintve szemet gyönyörködtető. A magángyűjtők, akik az eredeti tárgyakat keresik, értékelik azt is, hogy számos ilyen zománctábla egyedi megrendelésre és kézzel festve készült.
Az interjú a Kultúra.hu oldalán jelent meg.
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
