Az emelkedett hangulatot Zsigó Róbert, a Kulturális és Innovációs Minisztérium miniszterhelyettesének beszéde alapozta meg. „Isten, áldd meg a magyart”, idézte a Himnusz első sorát, majd összekapcsolta a magyar államiság múltbeli, sokszor hősies megőrzőit a ma érdemkeresztet átvevőkkel. Az, hogy áldottak vagyunk, áldást kapunk, nem jelenti azt is, hogy nincsenek nehézségeink, nem érnek sorscsapások. Az áldás éppen ahhoz kell, hogy ezeket elviseljük, túléljük, képesek legyünk a próbákat kiállni és időről időre felállni a kudarcainkból, a jövőben továbbra is hinni tudni. A kérdés az, milyen világot akarunk építeni. A válasz pedig az, hogy a nemzet szellemi és lelki egységének megőrzése a feladatunk, és ehhez olyan emberekre van szükség, mint a mai kitüntetettek, akik a nemzet szolgálatába állítják a tehetségüket, és példát mutatnak a következő nemzedékeknek. „Megtisztelő, hogy együtt ünnepelhetek önökkel” – zárta beszédét a miniszterhelyettes, és ez a gesztusa sokakat mélyen meghatott.
Ezután a kitüntetések átadása következett: a vendégek 59 Arany, 45 Ezüst, 32 Bronz Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vettek, a legkülönbözőbb szakmák képviselői: tánc- és grafikusművészek, költők, írók, muzsikusok, nordic walking-oktató, meseíró és mesemondó, menedzser, gyógyszerészek, könyvkötő, restaurátor, operaénekesek, iskolaigazgatók, népművelők, könyvművész, színészek, matematikus, gépészmérnök, színháztörténész, karmester, festő, etnográfusok, zománcművész, néptáncoktatók, szakpszichológus, gyászterapeuta, jogász, közgazdász, zeneszerző, levéltáros, építész, irodalomtörténész, csipkekészítő, egyetemi emberek, orvosok, hangszerkészítő, műemlékvédelmi szakmérnök, szövő népi iparművészek, történészek, keramikusok, szalma- és csuhéfonó, fővilágosító, adminisztrátor és műszaki vezető-ügyelő, másokat mozgásra buzdító, e téren kivételesen eredményes klubvezető. Csak álmélkodtunk, hogy mennyi tehetséges és lelkes, elkötelezett ember működik szerte az országban, mindenféle műfajban.
Emiatt aztán amikor az ünnepség zárószámát, népdalokat hallgattam egy lány előadásában, arra gondoltam, gyökerében mennyire azonos a sokféle kiválóság. És hogy talán így kezdődik minden: hogy egy tizenéves művészpalánta ki mer állni százak elé, és tudása legjavát nyújtja.
Az állófogadáson elsőként Schöck Gyula könyvművészt kérdeztem, aki nem is palástolta a boldogságát, hogy ezt a kitüntetést, amelyre a szakma jelöl, ma megkaphatta. Úgy véli, az utóbbi harminc, de talán legfőként az öt-hat évének eredményeivel érdemelte ki, és a legjobbkor ítélték neki. Makacsság és megszállottság kellett hozzá, és nem utolsósorban nagy munkabírás, mert az elmúlt évei különösen sűrűek voltak a számára. Műhelyében elkészült a Pray Kódex, a Képes Krónika és a Budai Krónika fakszimile kiadása, és tervben van a Thuróczy Krónikáé. Amikor a mestersége kiváló műveléséhez szükséges legfőbb tulajdonságokról kérdezem, tréfával üti el a dolgot. „Mint a nagymamám mondta mindig, minden étel receptje ugyanúgy kezdődik: moss kezet előtte, és tegyél bele sót! Vagyis nincs benne semmi ördöngösség. A kulcsa a dolognak az, hogy a közelébe engedik-e az embert egy öt-hatszáz éves könyvnek, hogy a bizalmat megelőlegezik-e neki. És velem ez történt, amikor Mayer Mihály püspök több mint húsz évvel ezelőtt engedélyt adott a Pécsi Missale tanulmányozására, fényképezésére. Ezért ma gondolatban neki is köszönetet mondok.”
Bakos Ferenc, mint mondja, a legismertebb magyar haikuköltőnek számít külföldön. Ötvenéves haikuköltői pályáján egy feleségétől kapott japán kötet indította el. Korábban regényeket és novellákat írt, de a haikuk rövidsége és tömörsége annyira lenyűgözte, hogy utána már ez a műfaj érdekelte a legjobban, és hűségesen ki is tartott mellette. A haikuköltészet titka – ha van – szerinte éppen ez: az engesztelhetetlen elkötelezettség.
Amberger Erzsébet nyugalmazott tisztifőorvos a Monspart Sarolta Egészséges Életmódért Alapítvány gyalogló idősek országos klubhálózata soproni gyaloglóklubjának vezetője. Nagyon meghatódott ettől a kitüntetéstől, noha jó párat kapott már korábban is (köztük a Sopron által adományozott Fidelissima díjat), még gyakorló orvosként. Hogy miért örült meg neki mégis annyira? Mert a többi kitüntetett között ülve megértette, hogy kivételesen előkelő társaság tagja lett ma: a legkiválóbbak közé került, akiket szakmájuktól függetlenül a maximalizmus és az önfeláldozási hajlam jellemez. Már orvosként is próbált tenni a páciensei egészségéért, megelőzésre buzdítani őket, de – mint mondja – nyugdíjazásakor, 2017-ben jött el igazán az ő ideje, amikor Monspart Sarolta gyaloglómozgalmához kapcsolódva elkezdte a kortársait rendszeres testmozgásra buzdítani, a klubba bevonni és rendszeres gyaloglóedzéseket szervezni. Noha már a ’90-es évektől növekedőben van nálunk az átlagos élettartam, ezzel nem lehet megelégedni, és az egészségben megélt évek számának növelésére is törekedni kell. Az, hogy ma már több mint hatszáz gyaloglóklub működik az országban, amelyek nyolcvanezer embert mozgatnak meg, azt bizonyítja, hogy sokan meghallották az intő szavakat, és felálltak a fotelből. „Már az is elég, ha csak 0,8 méter per secundum helyett egy méter per secundummal halad” – néz rám lelkesítően, és ez alapján máris érteni vélem, mi a titka, hogy százak hallgatnak rá.
Az 1925-ben született Ambrus András színművésznek, akit rengeteg emlékezetes filmből, sorozatból ismerhetünk, amikor pályafutásának nehéz időszakairól kérdezem, először 1956 utáni mellőzöttségének időszaka jut eszébe: senki sem szerződtethette, mert fegyverrel vett részt a forradalomban. Megesett, hogy felkérték egy darab főszerepére, ám a párttitkár közbeszólt, és emiatt csak néhány mondatos szerepet kapott ugyanabban a darabban. Aztán ez így is maradt húsz éven át. Ő azonban nem hagyta magát: Petőfi-estjével és az életének történeteiből maga által írt összeállítással járta az országot. Kivételes memóriája volt (és még ma sem kell szégyenkeznie): fejből tudta A helység kalapácsát Petőfi fél életművét. Mellőzöttsége akkor szűnt meg, amikor Fábri Zoltán jóvoltából, aki nagyon kedvelte, bekerült a Filmgyár társulatába. Nemzedékek látták a Princ, a katonában, A koppányi aga testamentumában, a Rózsa Sándorban, a Borsban, az Öregberényben, a Kisvárosban vagy a Redl ezredesben.
Kifogyhatatlan az életének nehéz pillanatait felidéző történetekből, anekdotákból: 1945-ben például malenkij robotra akarták vinni a ruszkik, és mivel ő víztároló zsákokat varrt, ő és társai sokkal többet ihattak, mint a többi vagonban utazók (akiknek negyven emberenként csak két vödör víz jutott), így az ő vagonjukban mindenki jó fizikai állapotban vészelte át az utat, ő pedig a szovjet határnál még meg is tudott szökni.
Nagy tekintélye volt a főiskolán, egyrészt mert már másodévesen főszerepet kapott a Nemzetiben (harcban felnőtt kínai fiatalembert alakított), másrészt pedig mert ő szavalt a legjobban. Az osztálytársai emiatt nagyon örültek, amikor egyszer torokproblémákkal kórházba került, és arra az időre nem minden arról szólt, hogy ők hozzá képest mennyire gyatrán mondanak verset. Csak egyvalami zavarja: hogy három-négy éve már nem a régi a memóriája. „Apa, ne zavarjon – mondja a fia –, Szabó Sándor már hetvenéves korától nem volt hajlandó fejből verset mondani. Ma már te is megengedheted magadnak, hogy felolvasd őket.”
„Két gyermeket neveltem és négy házat építettem fel életem során. Amikor a színészi nyavalyáim miatt panaszkodtam, Horváth Árpád, a volt évfolyamtársam mindig azt tanácsolta, hogy ezt tartsam szem előtt, mert a legfontosabbak az életben mégis csak az ilyesféle sikerek.”
