Már orvostanhallgató korában, 1925-ben felfigyelt arra, hogy minden beteg ugyanazokkal az általános tünetekkel érkezik a kórházba, és bár az orvosok rendszerint a specifikus tünetekre figyelnek, amelyek alapján megállapítható a diagnózis, Selye figyelmét ez az általános „betegségszindróma” ragadta meg. Sok év telt el, mire kutatásai bizonyítékokkal szolgáltak a stressz működéséről, és ez a megfigyelés azóta forradalmasította az orvostudományt.
Selye János (1907–1982) osztrák–magyar származású orvos négy nyelven beszélt anyanyelvi szinten, és további hat nyelven tartott lebilincselő stílusú előadásokat. A prágai német egyetem orvosi karán végezte a tanulmányait, Bécsben, Párizsban, Londonban dolgozott kutatóként, majd 1932-ben Montrealban telepedett le, a McGill Egyetemen biokémiát és hisztológiát adott elő. A II. világháború után hívták meg a montreali francia tannyelvű egyetemre, itt alapította meg intézetét, az Institute of Experimental Medicine and Surgeryt, melyet 1945-től 1976-ig vezetett.
1936-ban publikálta első, rövid cikkét a Nature folyóiratban Károsító tényezőkkel előidézett szindróma címmel, de akkor még kevesen sejthették, hogy ez alapozza meg a modern stressztudományt. „Legnagyobb felfedezése a stressz tünetegyüttesének leírása volt, ez hozta meg számára a világhírnevet. Ezenkívül a stressz következményeit, mechanizmusát, biokémiáját kutatta. Nevéhez kötődik a mellékvesekéreg és -velő hormonjainak klasszifikálása és nómenklatúrájuk megalkotása. Annak ellenére, hogy munkásságát a világ számos országában elismerték: 18 egyetem díszdoktora volt, 43 tudományos társaság tagja, megannyi állam, város díszpolgára, a legnagyobb, általa is áhított elismerést, a Nobel-díjat sohasem kapta meg, bár többször is jelölték e kitüntetésre” – ismerteti dr. Szabó Katalin, az MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusa.
Selye János és a stressz című írásában, amely a Valóság 2018. júliusi számában jelent meg, dr. Szabó Katalin a kutatástörténeti összegzés mellett a legendás professzor szigorú időbeosztását is bemutatja:
„Intézetében nemcsak önmagától, hanem munkatársaitól is elvárta a szabályok pontos betartását. Talán nem véletlen élt munkatársai körében a mondás, miszerint nem ismeri a stresszt igazán, aki még sohasem dolgozott Selyével. A professzor számára – aki ifjú korától kezdve tudatosan készült a kutatói pályára – laboratóriuma, a szó legszorosabb értelmében véve, második otthona volt. Még vasárnap és ünnepnapokon, sőt még karácsonykor sem mulasztotta el a laboratóriumi munkát.
Napjait percnyi pontossággal beosztott terv szerint élte. Hihetetlen munkabírással és munkatempóval büszkélkedhetett. Az Álomtól a felfedezésig című munkájában leírja egy napját, 1963. január 26-át, ami egyben az 56. születésnapja is volt. Könyvéből megtudhatjuk, hogy mindennap 6 órakor ébredt. A torna, jéghideg fürdő és reggeli után 6 óra harminckor már az intézetben dolgozott. A nagy koncentrációt és energiát kívánó munkákat mindig a reggeli órákban végezte el. 9 és délután 5 között azok a feladatok következtek, melyeknél szüksége volt a munkatársai jelenlétére is. Ezt követően már csak olyan tennivalókkal foglalkozott, amelyeknél nem volt szükség munkatársaira vagy amelyek kevesebb erőfeszítést követeltek. Így a fennmaradó egy-két órát a mikroszkóp mellett, metszetek nézegetésével töltötte vagy olvasott. Este hét előtt érkezett haza, és az otthoni programja is hasonló szigorú beosztással telt.”
A főmuzeológus külön méltatja a természettudós széles körű humán műveltségét, amellyel nemcsak a környezetét ejtette ámulatba, hanem tetten érhető a nagyközönség számára íródott tudomány-népszerűsítő könyveiben is. Mint idézi, Selye szerint az „évezredek során a bölcsek már megfogalmazták az ember által felfogható és szavakban kifejezhető legnagyobb igazságokat. Az egymást követő korok gondolkodóinak az a feladata, hogy kiemeljék ezeket az igazságokat a mindennapok során rájuk rakódott porból, és lefordítsák őket az adott kor nyelvére.”
Ennek a törekvésnek a szellemében dolgozott a világhírű kutató, aki a biológiai vizsgálatok tényei mellett a stressz filozófiai és pszichológiai vonatkozásaival is foglalkozott. Úgy vélte, hogy a stressz szoros összefüggésben van a szervezet öregedési folyamatával: „a stressz összegzése mindannak a kopásnak, amit az élettel járó reakciók valaha is okoztak a szervezet egészén belül”. Rámutatott arra, hogy különbséget kell tenni a naptári életkor és a fiziológiás életkor között. „Meggyőződése volt, hogy a magas kor miatt még senki meg nem halt; a halált mindig valamelyik szerv elhasználódása okozza, melynek betegsége összeroppantja az egész szervezetet. Selye azonban túllép a stressznek a biológiai aktivitásra gyakorolt hatásán, és azt állítja, hogy a stressz a lelki képességeket is fejlesztheti. Mint írja, »az egyéniség csak a stressz hevében képes tökéletesen kiformálódni«” – összegzi dr. Szabó Katalin.
Selye János 1968-ban azt nyilatkozta, hogy szívesen hazatérne; „ha a munkához szükséges körülmények rendelkezésemre állnak. Magyarságomra büszke vagyok, anyanyelvemet olvasással igyekszem ápolni, s valahogy úgy vagyok ezzel, hogy az első gyerekem után még három született, de azokat sem tudtam jobban szeretni, mint az elsőt. Kanadát sem jobban, mint Magyarországot.”
A hazatelepülés végül nem valósult meg, a nyugdíjazása után is Kanadában maradt, és az általa 1979-ben alapított International Institute of Stress nevű intézményben dolgozott haláláig.
Fotók forrása: MNMKK MNM SOM
