Rózsafalvi Zsuzsanna: Jókai a szabadságharc eseménytörténetéhez kapcsolódó írásokat már 1850-ben és 1851-ben is publikált, melyek előbb főként Szilágyi Sándor rövid életű lapjaiban, például a Magyar Emléklapokban, a Magyar Írók Füzeteiben, a Pesti Röpívekben jelentek meg. Jókai kihasználva a még nem bevezetett új sajtórendtartást, e lapok betiltását követően Sajó álnéven Forradalmi és csataképek és az Egy bujdosó naplója címmel is kiadhatta ezeket a szabadságharccal foglalkozó írásokat. Milyennek látod ezeket a korszakban talán páratlan merészséggel kiadott szövegeket történészként?
Hermann Róbert: 1850–1851-ben volt egy rövid időszak, amikor az ostromállapot ellenére számos olyan kiadvány „átcsúszott” a cenzúrán, ami egy-két évvel később már bizonyosan nem jelenhetett volna meg. Ilyenek voltak az említett, rövid életű folyóiratok vagy Szilágyi forradalomtörténeti összefoglalói. (De említhetnénk azt is, hogy Szilágyi 1850-ben kiadta Kossuth 1847–48. évi parlamenti beszédeinek gyűjteményét is.) Szilágyi folyóirataiban számos költő és író idézte meg a forradalom és szabadságharc emlékét – ezek többsége mára (méltán) feledésbe merült. Jókai szövegei azonban máig élő szövegek. Szilágyi – nem túl magas színvonalú – kötetei az események sorozatát idézték meg – Jókai novellái az események hangulatát közvetítik. Ha a szövegeket a helyszínek alapján térképre, a megörökített eseményeket idővonalra vetítjük, szinte nincs olyan fontos eseménye a szabadságharcnak, amely meg ne jelenne bennük. A megfigyelései időnként személyes élményről árulkodnak – ilyen A két menyasszony első néhány oldala a szolnoki vasútállomás 1849 januári képével. Egyébként ezeket a szövegeket egyszerre jellemzi a kultuszépítő és a kritikai hozzáállás – a nagy- és kisszerű események és jellemek bemutatása.
Megjelennek a szabadságharc jelentős szereplői, Görgei Artúr, Bem apó, Damjanich János, Perczel Mór, Guyon Richárd, Dembinszky gróf (általában név nélkül, „a vezér” vagy „a tábornok” megnevezéssel). Jókai nem hunyta be a szemét a horrorisztikus vonatkozások előtt sem, aminek jó példája a Szenttamási György vagy A Bárdy-család, melyben megtörtént eseményeket örökít meg.
R. Zs.: A Szenttamási György azért is érdekes példa, mert nem ment át az 1850-es évek elején a cenzor szűrőjén: a kéziraton, melyet múzeumunk őriz, ez olvasható: „Irva volt 1850-ben, de az akkori sajtóviszonyok között nem jelenhetett meg.” Majd az Igazmondó című politikai és irodalmi hetilapban jelenik meg 1876-ban.
„A gyémántos miniszter”, Madarász László esetével is mélyrehatóbban foglalkoztál A rendőrminiszter és a Zichy-gyémántok (1994) című írásodban. Jókai különös indulattal írja meg a történetet a saját aspektusából. Mi lehet ennek a kíméletlen hangnemnek a magyarázata?
H. R.: Az indulat egy része nyilván még közvetlenül az 1849. téli és tavaszi debreceni tapasztalatokból táplálkozik. Jókai ekkor esett át azon a pálforduláson, amit utólag maga is bevallott – a radikális politika támogatójából itt lesz a mérsékelt irány egyik szószólója. Az 1848–49 telén elszenvedett katonai kudarcok következtében felvetődött benne a kérdés, hogy kicsit okosabb és kompromisszumkészebb politizálással nem lehetett volna-e elkerülni a fegyveres konfliktust. Erre a kérdésre ekkor még sem határozott igennel, sem határozott nemmel nem tudott válaszolni – ezért is van az, hogy publicisztikájában meglepően ellentétes álláspontokat volt képes néhány nap különbséggel megfogalmazni. Abban viszont biztos volt, hogy a további belpolitikai radikalizálódás, egy 1793 mintájú fordulat bizonyosan csődbe viszi az országot. Ezt az alternatívát pedig legerőteljesebben a Madarász László vezette politikai csoport képviselte. Miután Madarász maga is hajlamos volt arra, hogy verbálisan fenyegesse politikai ellenfeleit, Jókai számára mindez közvetlen veszélyként jelenhetett meg.
Az indulat másik alkotóeleme már az 1849. évi összeomlás tanulságainak levonásából fakadt. Jókai élete végéig nem szűnt meg 1848–49 nagyságát hangoztatni, ugyanakkor – akárcsak Arany A nagyidai cigányokban – nem hunyta be a szemét a kisszerű vagy visszás jelenségek előtt sem, s ezek bemutatására lehetett alkalmas a gyémántos miniszter karikírozott és túlzásoktól nem mentes története.
Rózsafalvi Zsuzsanna teljes interjúja a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai blogján olvasható.
