Nem szeretek múzeumi tárlatvezetésekre járni – az ilyen alkalmakon rendszerint úgy érzem, nem a saját tempómban járhatom be az adott kiállítást. Egy-egy tárgynál elidőznék, megpihennék, de már indulni is kell, ha nem akarok lemaradni a csoporttól, máshol meg unatkozom, mennék tovább, de nem lehet, mert még tart az ismertetés. Más a helyzet a ferencvárosi vasútállomás mellett felhúzott, robusztus erőddel, amely az MNM Málenkij Robot Emlékhely gondosan megkomponált kiállítótereit rejti – ezeket kizárólag előzetes bejelentkezés után és vezetett túra keretében tekinthetjük meg.
Különleges a helyzetem, hiszen ezúttal én vagyok az egyetlen látogató. Kalauzom Fülöp Márton, az emlékhely koordinátora, aki elsőként a múzeumnak otthont adó épület történetét vázolja röviden: a kívülről kissé otromba – ám eredeti céljának minden bizonnyal épp e kialakítással kedvező – épület korábban a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelye és vezetési pontja volt, az ötvenes években átadott atombiztos építmény. A bejárat melletti helyiségben zuhanyzókat pillantok meg: ide vezetett a sugárfertőzöttek első útja. A falak ma feketék – ez összhangban van a témából fakadó nyomasztó légkörrel –, de régen fehérek voltak, hogy ezzel a színnel is nyugtassák a védelemre szorulókat. A bunker gépházának szerkezeteit Fülöp Márton szerint egy szakember ma is működésbe tudná hozni néhány óra munkájával, és ugyanez a helyzet a külön szobát kapott telefonközponttal.
A bunker 2017 óta ad otthont a málenkij robotot bemutató kiállításnak, amely így ma történelmünk két, időben egymáshoz közeli, térben azonban egymástól távolabb eső szeletéről tudósít: röviden és vázlatosan arról az időszakról, amikor a titkosított óvóhely épült, hosszan és részletesen pedig a kényszermunkatáborokról és a több százezer férfiról és nőről, akiket 1944-től összegyűjtöttek, bevagoníroztak és „egy kis munkára” fogtak a szovjetek.
De hol van a Szovjetunió?
Két lépcsőház több emeleten szétszórt termeit járjuk végig, a meghatározott sorrendnek köszönhetően pedig hamar kirajzolódik a tárlat logikus, kronologikus felépítése. Az elhurcolástól indulunk, s a tábori élet és halál bemutatásán keresztül eljutunk a hazatérésig, majd a történtek emlékezetéig, az utókor feldolgozási kísérleteiig. A kiállítás törzsét fényképek, plakátok másolatai és szöveges visszaemlékezések részletei alkotják, melyeket magyarázó ábrák egészítenek ki – egy ilyen illusztráció ismerteti többek között a Gulag és a Gupvi közti különbséget: míg előbbi táboraiba bírósági eljárás során elítélt politikai vagy köztörvényes bűnözőket szállítottak, addig utóbbi lágerrendszerébe mindennemű ítélet nélkül internáltak civileket és hadifoglyokat. Noha a bunker elsősorban a gupvibeli életről és elszenvedőiről beszél, a tárlat egyik zuga a Gulagnak állít emléket: itt többek között Olofsson Placid atya misézéshez használt tárgyait láthatjuk, amelyek mellett a koholt vádak alapján internált bencés szerzetes szállóigévé vált mondatait olvashatjuk:
Placid atya otthon használt misézőkészletének darabjai a kiállítás kevés eredeti tárgya közé tartoznak – ilyen még a vasrózsa, amely egykor a később felrobbantott Erzsébet híd korlátját díszítette, valamint néhány alumíniumcsajka, melyeket a Gupvi-foglyok gyakran maguk dekoráltak vésett feliratokkal és címerekkel. A fényképeken és másolatban bemutatott tárgyak, dokumentumok eredetijét műemlékvédelmi okokból a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. A csajkákat a kényszermunkások mindennapjait bemutató térben tekinthetjük meg, ahol vázlatos képet kaphatunk a tábori élet rendjéről. Galgóczy Árpád így emlékezett vissza a cseljabinszki táborban töltött idejére:
„Reggel 6 órakor volt ébresztő, amit néha már alig vártunk, mert az éjszaka nagy részét végigvacogtuk. (...) Hamarosan meg is kaptuk egész napi kenyérfejadagunkat – egy alig 60 dkg öklömnyi dagasztmányt, a levesnek nevezett, rendszerint poshadt, rohadt káposztalevet, és hét órakor már brigádonként sorakoztunk a kapunál, majd ötösével többszöri számlálás után kivonultunk a szögesdrót kerítésen kívülre. (…) Az őrparancsnok fellépett a pulpitusra, és elhangzott a fenyegető szöveg, amely a gulág [gupvi] minden lágerében ugyanaz volt, és amelyet a lágerek népe imának becézett: »Rabok, figyelem! Menet szigorúan ötös sorokban, kezeket hátratéve; beszélgetni, dohányozni, idegen tárgyakat felvenni, elmaradozni, sorból sorba átlépni tilos. Ha valaki az oszlopból jobbra vagy balra kilép, az őrség figyelmeztetés nélkül lelövi, világos?«”
A túlélés művészete című írásból vett idézet alatti falrészen a pontos ételporciókat is megtaláljuk: reggelire egy kanál levest és húsz deka fekete kenyeret, ebédre ugyanennyi kenyeret és egy kanál kását, vacsorára pedig ismét kenyeret és kását kaptak az intenzív fizikai munkát végző emberek. Galgóczy múltidézése az egész napos erőfeszítéseknek nem megfelelő élelmezés és a brutális fegyelem mellett egy apró, de annál sajátosabb momentumát is kiemeli a tábori életnek: a dohányzás szerepét a robotolók mindennapjaiban. Fülöp Mártontól megtudom, hogy voltak férfiak, akik teljes ételadagjukat elcserélték dohányra, annyira fontos volt számukra e szokás. A mindenbe belenyugvók nehezen érthető fatalitása rejtőzik e gesztusban, hiszen az egyébként is káros szenvedély az alultápláltsággal és az energiaigényes munkával társulva az elkerülhetetlen és gyors halál felé sodorta az embereket.
A kiállítási anyag jelentős részét kitevő fényképek zöme – természetesen – propagandatermék. Néhány évvel a bevagonírozások megkezdése után valamelyest enyhültek az embertelen körülmények, és javulásnak indult a táborlakók életszínvonala, ezért készülhettek el a beállított csoportképek, melyeken elvétve egy-egy halványan mosolygó arcot is felfedezhetünk. A valóságot meghamisító látszatdokumentumok konstruálása összhangban van a Szovjetunió azon fogásával, hogy a hazaengedetteknek új, tiszta ruhát adtak, és megtiltották nekik, hogy az otthoniaknak beszéljenek a táborban történtekről.
Elhallgatás és elhallgattatás
A propagandafotókat ellensúlyozzák, sőt leleplezik a már említett dokumentumok és visszaemlékezések; előbbiek rémisztő statisztikákat tárnak fel (a legmegrendítőbb adatokat azonban Fülöp Mártontól tudjuk meg: a Gulagot tízből egy ember élte túl, a Gupvi áldozatainak pedig kétharmad része tért haza), utóbbiak pedig személyes történeteket, egyedi életutakat tesznek az arctalan számadatok mögé. Talán nem anakronisztikus Kosztolányi Dezső Halotti beszédét idézni, amikor a tárlat azon erényét említjük, hogy utólag igyekszik visszaállítani a megalázott és megnyomorított internáltak méltóságát:
A fennmaradt emlékfoszlányok az áldozatok tanúságtételei a hosszan tartó szenvedésről, s nem mellesleg különleges helyet foglalnak el a kényszermunka utóéletének részét képező diskurzusban, amelynek legfőbb jellemzője az elhallgatás. E némaságnak csak egy része volt a hazatértekre kényszerített csend – egészen megrendítő a történet az asszonyokról, akik az állomáson könyörögtek a hazatérőknek, hogy ne beszéljenek az átéltekről, mert aki így tesz, azt visszaviszik –, hiszen a legtöbben a rokonok és a barátok előtt is hallgattak a fájdalmas eseményekről, amikor szabadon vallhattak volna róluk. Ez a feldolgozatlanság olyan transzgenerációs traumák kialakulásához vezetett, amelyek ma is kimutathatók az érintett családok dinamikájában. A téma fontosságát az emlékhely is felismerte – ezt jelzik a rendszeresen meghirdetett tematikus tárlatvezetések, melyeket Móricz Emese vezetőfejlesztési specialista, a transzgenerációs traumák és a mentálhigiéné kérdéskörének szakértője tart.
Ugyanakkor az elfojtás ellenére sem vész feledésbe a kényszermunkára hurcolt tömegek szenvedése – a kollektív emlékezet életben tartását szolgálja a tárlat végén kiállított számos könyv és képzőművészeti alkotás, amely egyúttal az utókor múlt iránti érdeklődését, megértési vágyát is dokumentálja. Igaz, a téma tudományos igényű feltárása nem ért véget, hiszen a levéltárakban bőven akadnak még tanulmányozásra váró anyagok. Azt viszont a száraz tények és számadatok sem fogják megmagyarázni, miként tudott néhány túlélő a kényszermunka után is nevetni. Választ ugyan nem kapunk az alábbi, az emlékhely látogatóinak is levetített videóból, azt azonban igazolják a visszaemlékezéseken keresztül kirajzolódó portrék, hogy nemcsak az Úristennek, de teremtményének is remek a humora. És ez olykor életmentő.
Fotók: Bach Máté/Kultúra.hu
