A naplóírás már önmagában is izgalmas tevékenység: akkor is, ha én csinálom. Ám ha egy író a napló szerzője, akkor ez az izgalom fokozódik, hiszen arról feltételezzük, hogy a személyiségének mélyebb rétegeit ismerhetjük meg belőle, és hogy talán egészen új fénytörésben láttatja a műveit. Sőt egy író feljegyzései a személyes életébe engednek betekintést, bennünket pedig kvázi voyeurré tesznek, aki olyan titkos pillanatokba les be, amelyekhez semmi közünk sincs. De még ennél is bonyolultabb a helyzet, hiszen akadnak olyan íróink, akik kifejezetten irodalmi tevékenységként tekintettek a naplóírásra.
A naplók, akárcsak a szerzői levelek, a magánélet területéről törnek át az irodalomba, emiatt gyakran közvetlenebb a stílusuk, elemi kapcsolatot teremtenek az alkotó és az olvasó között.
A PIM Halálom esetén elégetendő! című kiállítása izgalmas szempontok szerint válogat a magyar irodalom legendás naplóíróinak fennmaradt feljegyzéseiből és füzeteiből, így nemcsak személyes sorokat böngészhetünk, hanem a naplóírás mélyebb rétegeibe is beleáshatjuk magunkat.
A kiállítótérbe folyosó vezet, amelyen idézeteket olvashatunk az íróinktól: egy-egy olyan sort, amelyben arról nyilatkoznak, miért írnak naplót. Illyés Gyula azért írt, hogy megmaradjon az élet, Petri György azért, hogy rekonstruálja a múltat, Kosztolányit pedig lelki szükség kényszerítette arra, hogy leírja az érzelmeit. Sok olyan író is van, akit egy új év késztet arra, hogy naplóba kezdjen.
Egy blokkban a javítások, a kihúzások és a törlések nézegethetők, ami azért izgalmas, mert láttatja, hogy az íróknál eleve megjelenik a szöveg szerkesztési igénye. Jól látszik az is, hogy a naplóírás interpretáció, amellyel eltávolítjuk magunktól az eseményeket, és megpróbálunk kívülről rájuk tekinteni.
Különösen érdekes a kiállításnak az a része, ami a „legeket” veszi sorra. Láthatjuk például a legnépszerűbb naplófüzetet, a PIM-be legmesszebbről, Kanadából érkezett naplót, a legkisebbet (Halász Erzsébetét) és a legnagyobbat (Bölöni Györgynéét), valamint Nagy László legszebb és legcsúnyább naplóját. Legnagyobb naplóíróink statisztikáit is tanulmányozhatjuk: egyebek mellett azt, hogy hány évig és életük hány százalékában vezettek naplót. Szentkuthy Miklós például hatvan éven át, életének hetvenöt százalékában, Füst Milán pedig 39 éven át, életének felében.
A kiállítás foglalkozik a naplótitok dilemmájával is, vagyis azzal, hogy van-e joga a múzeumnak naplókat közkincsként kezelni, vagy hogy a muzeológus elolvashatja és felhasználhatja-e őket a kutatásaihoz. Maguk az írók is foglalkoznak ezzel a kérdéssel: sok, a rögzítés és a publikálás dinamikáját körüljáró idézetet olvashatunk, a kiállítás végén szereplő videóinterjúkból pedig derül ki, hogy ma is élő alkotóink hogyan gondolkodnak erről a kérdésről. Bartis Attila például határozottan kijelenti, hogy a naplóiban leírt gondolataihoz senkinek semmi köze sincs, bár megsemmisíteni is nehezen lenne őket képes, mivel rengeteg energiát szánt a megírásukra. A PIM-ben zárolt naplók is vannak, amelyeket csak bizonyos évek-évtizedek leteltével lehet majd publikálni.
A tárlat egyik pihenősebb részén megtudjuk, hogy gyakran egymásra íródnak a személyes élmények és a történelmi események, mivel az utóbbiak az írók magánéletébe is beszivárognak. Arról is olvashatunk, hogy Lázár Ervin milyennek látta kora napfogyatkozását, ahogyan arról is, hogy a Covid hogyan hatott a kortárs írókra.
Különleges naplókat is kiállítottak: íróink álmait rögzítőket, útinaplókat, háztartási kiadásokat és orvosi feljegyzéseket. Polcz Alaine mindig rögzítette az álmait, Kölcsey Ferenc feljegyezte, mikor mit olvasott, Mészöly Miklós és Lesznai Anna pedig műhelynaplót vezetett. Móricz Zsigmond a leányfalusi kertjének eseményeit, Ady Endre és Boncza Berta a háztartási kiadásait naplózta. Karinthy Frigyes számára első felesége halálát követően terápiás célokat szolgált a naplóírás, Csáth Gézának pedig kaotikusan vezetett rendelőkönyve vált egy idő után naplóvá.
A kiállításon barangolva anekdotákat és érzelmekkel gazdagon átszőtt sztorikat ismerünk meg, amelyek közelítik hozzánk a kiállított szerzőket. Megismerjük a magánemberi arcukat, és közben bizonyossá válik számunkra, hogy a történelem apró személyes történetekből áll össze.
A kiállítás augusztus 31-éig látogatható.
