A Múzeum körút felőli kerítés előtt sétálókat Berecz András néma harangokról készült fotói fogadják. Némelyik azért némult el, mert begyűjtötték őket, hogy ágyút öntsenek belőlük az első világháború vége felé, de a beolvasztásra már nem került sor. Néhány tucat besorozott harang túlélte a világégést, és azóta némán várja az emberiség sorsának további alakulását. Testük viszont még őrzi a nyomait, amikor ünnepet, gyászt, születést vagy halált jelentettek be a templom körül élőknek. Ezt is meglátta a művész.
A kertben már az élő harangok belsejét mutatja be Berecz András. Olyan ábrákat fedezett fel a többmázsás bronzmonstrumok szoknyája alá bújva, melyek meseírói fantáziája és a harang életkora által meghatározott történelmi korszak találkozása révén váltak üzenetté. Ezeket az üzeneteket el is olvashatják a látogatók, és izgalmas grafikák teszik még összetettebbé az élményt az installáción.
A valódi történelmet őrzik a harangok
A június végéig látható szabadtéri kiállításon, amely a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében és a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával jött létre, a megnyitó után dr. Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója elmondta, hogy azért is tartja izgalmasnak ezt az anyagot, mert a harangszó mindenki számára természetes, de nagyon ritkán látjuk magukat a tárgyakat, melyek délben megzendülnek. „Annak pedig igen erős mélysége és magassága van, hogy most Berecz András szemével láthatjuk őket. Ő felfedezte például, hogy az egyik harang belsejében ott van Jónás albérlete, a cethal, és ezt le is fényképezte nekünk. Mi pedig ránézünk a képre, és bólintunk csodálkozva: valóban ott van” – árulta el egyik személyes élményét Zsigmond Gábor.
Történészként különösen értékesnek tartja azt, hogy a képeken szereplő harangokhoz társított szövegekből megtudhatjuk, hogy milyen korban készültek. Az egyik Mátyás halála után, egy másik a török kiűzése után és így tovább. „Így szinte átélhetjük azt a pillanatot, amikor valahol Nógrád déli részén egy kis falut visszafoglalnak a keresztények az Oszmán Birodalomtól, újra élni kezd a település, megérkezik a harang, megszólal, és azóta is üzen valamit. Talán azt, hogy visszatér és folytatódik az élet” – gondolkodik el a Nemzeti Múzeum főigazgatója, majd hozzáteszi: – Sokan jönnek hozzánk, egyre több külföldi látogatónk is van, és jó érzés, hogy tudunk olyat mondani, ami karakteresen magyar, de közben az is érti, aki csak vendég errefelé. Ez egy világos üzenetrendszer. Működik művészetként is, és emellett ott van a képeken a mindennapi magyar hétköznapok története, és ebből a sok kis történetből kirajzolódik a múltunk.
Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK) elnöke esszéigényű hozzászólásában többek között arról beszélt, hogy a templomtorony nem pusztán egy települési látképelem, hanem „ennél jóval több, teret teremtő és megszervező kisugárzással bír, mert benne lakik a harang. A harang olyan társunk, amely megszólalásával és hallgatásával egyaránt üzen. Hangja egyszerre jelenthet életet és halált, örömöt és gyászt, egybekelést és végső búcsút. A harang a közösség idejét méri. A mechanikus, steril és közömbös órával szemben nem perceket számol, hanem alkalmakat jelöl. A megélt, tartalmas időt, a múló időt és az örökkévalót. Ebben a kettősségben él Berecz András kiállítása is, mert ő nemcsak ének- és mesemondó, hanem figyelmes szemlélő is… Ugyanazon összetevőkből készül tehát az ágyú és a harang, azt döntjük el mi, hogy mikor mi legyen belőlük. Ez a kiállítás figyelmeztetés. Csend és hang határán állunk. Berecz András most is azt teszi, mint amikor dalol vagy beszél, képein keresztül olyan történeteket mesél el, amelyek jobb emberré és jobb magyarrá tehetnek bennünket. A harangok belső életét mutatja meg nekünk, közös örökségünk szívverését. Berecz András hangképei olyanok, mint egyfajta sajátos evangélium, ha megszólalnak, ne csak halljuk, hanem értsük is őket.”
Erre is jó a telefon
Haris László fotóművész, akit több évtizedes személyes barátság fűz Berecz Andráshoz, arról beszélt, milyen technikai segítséget nyújtott ő maga, hogy kibontakozhasson Berecz András telefonnal készített fotóinak valódi szépsége.
Azt mondja barátjáról, hogy ő „figyeli az életet, majd észrevesz egészen apró dolgokat, és az egészen apró dolgokból kitalál egy történetet. Egy olyan történetet, ami igazabb, mint ha megtörtént volna.” A harangokról készült fényképekről is ezt gondolja. Saját magát csak segítőnek tartja, aki ahhoz járult hozzá, hogy technikailag is magas színvonalon mutassák meg mindazt, amit Berecz András a tornyok tetejére kapaszkodva vagy raktárudvarokon süppedő harangok alá mászva észrevett.
Már a szépapja is harangozott
Berecz András gyorsan elmesélt néhány igaz mesét a megnyitón a fotózás során átélt kalandjairól, arról, miért van a harangokon ábécé, elmondta, mennyire szereti a kontár harangokat, majd bemutatta Ilonka nénit, Szedlák Ilonát Terényből, aki ma is két kézzel és lábbal szólaltatja meg a torony hangszereit. A megnyitó kedves vendégét is a mikrofonhoz invitálta, és kiderült, hogy Ilonka néninek már a szépapja is harangozó volt. Ezzel meg is nyílt a kiállítás, az első percekben leginkább az ismét napfényes Múzeumkertben időző kíváncsi diákok őszinte örömére.
Forrás: Kultúra.hu
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
