Történt az Úr 1990. esztendejében, hogy a Hahn-Hahn grófnő pillantása végén, A fel (nem) használt szakirodalomban, Esterházy Péter megemlítette a Drakula vajda históriája című könyvet. Az Akadémiai Kiadó gondozásában, 1989 decemberében megjelent kis monográfiát az első magyar Drakula-könyvként üdvözölték. Számos lapban jelent meg róla rövid-hosszabb ismertetés. Az Új Könyvek 1990/7. számában ez olvasható: „A kitűnő művelődéstörténeti összefoglalás széles körben ajánlható.”
A Drakula-könyv nyomán támadt sikermérgezés azonban elborította egy ELTE-s tanszékvezető elméjét, és kezdetét vette egy hosszú, egyéni bosszúra kihegyezett cancel culture. Első lépésként a könyvet kivették, leselejtezték az Országos Széchényi Könyvtár állományából – ami nem kis túlzással kimeríti a kulturális bűntény fogalmát. A mű azóta sem található meg a gyűjteményben, pedig a rendszerváltás hajnalán több kiadásban, magas példányszámban jelent meg.
A könyv hatására magyar írók – például Lőrincz L. László és Bogdán László – saját Drakula-regényekkel álltak elő. Bogdán emellett alapos tanulmányt is írt a Drakula vajda históriájáról (A Hét, 1993. 04. 30.). Egyre több nyugati, főként amerikai kutató kezdte el magyar könyvtárakban keresni a Drakula-legendárium dokumentumait – és nem utolsósorban Lugosi Béla nyomait.
Francis Ford Coppola 1992-es ikonikus filmje világméretű Drakula-pandémiát idézett elő. Sikerének titka abban rejlik, hogy vámpírja romantikus hősként jelenik meg: nem csupán vért szív, hanem érzelmi és pszichológiai értelemben is élő kapcsolatokat keres. A lélek melegét, értelmét, a szeretet lehetőségét kutatja – mindazt, amit ő már elveszített. Pszichológiai szomjúsága így mélyebb, mint testi vérszomja – ebben rejlik valódi tragédiája. Erre Drakula egyenesági leszármazottja, Alexandra Caradja hercegnő hevesen tiltakozott a film ellen, amely – szerinte – „ősét egy sci-fi film vámpírjaként mutatta be, őt, a kereszténység megmentőjét (souveur de la chrétienté) és a törökök nagy ellenségét.” (l’Express, 1992. 12. 31.)
Miközben levéltárakban és könyvtárakban régi, poros történelmi és művészeti folyóiratokat lapozgattam, egyre közelebb kerültem a Drakula-mítoszhoz. Rájöttem, hogy az 1921-ben Lajthay Károly és Kertész Mihály nevéhez fűződő Drakula halála című néma horrorfilm elveszett kópiáit hiába keresem. Ehelyett a világ első Drakula-filmjének befogadástörténetét kell megírnom. Kezdve a fordításoktól a filmig, minél kevesebb ferdítéssel. A számos könyv, tanulmány, cikk, dokumentum, utalás, hirdetés és plakát, amelyet a történelmi, irodalmi és filmbéli „magyar Drakuláról” találtam, egyre világosabban kirajzolta a mítosz kialakulását és terjedését. Ekkor bukkantam rá – György Béla, az OSZK történész-könyvtárosának segítségével – a Drakula halála című, 1924-ben kiadott „fantasztikus filmregény” szétfoszlott példányára és borítóképére, amelyet fénymásolatban megkaptam, és azóta is őrzök. Ezt a tényt több nyugati „kutató” vitatja, elhallgatja – hazai „szakemberektől” kapott információk alapján, a kelet-európai „szakmaiság” jegyében.
Bármennyire is fintorog tőle a hazai történészszakma, Drakula magyar gyökerei tagadhatatlanok.
A cikk folytatása a Kultúra.hu oldalon olvasható.
