Az influenszereket sokan a felszínességgel vagy a reklámok világával azonosítják. Te kulturális influenszerként határozod meg magad, ami emiatt elsőre szinte anomáliának tűnik.
Pont emiatt én sem szeretem az influenszer címkét, de fontos kimondani, hogy olyan világban élünk, ahol mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy megmutassa, miben jó, mit gondol a világról, és mint sokan, én is elkezdtem beszélni az interneten arról, ami szenvedélyesen érdekel. Ezt kétféleképpen lehet felfogni: lehet címkézni és megbélyegezni a karaktereket meg a hivatásukat, vagy a dolog jó oldalát nézni és elismerni, hogy ma már mindenki megmutathatja a maga nagyszerűségét.
Honnan jött az ötlet, hogy az élet értelmét keresd és hogy kapcsolódik ehhez a múzeumok világa?
Az életemet sokszor halálfélelemben élem. Ez sötét szorongásnak tűnhet, de valójában attól lesz súlya minden pillanatnak, ha tudjuk: egyszer vége van. Én ebben élek, a kollégáim tudják rólam, hogy „halálrettegő” vagyok, miközben kíváncsiskodó szeretet is van bennem. Arra gondoltunk, mi lenne, ha ezt a furcsa félelmet csillapítanánk: elindulnánk, és megkeresnénk a létezés értelmét. Ez egy klasszikus toposz – nem biztos, hogy megtaláljuk, de jók a kilátásaink!
Ez nekem szenvedély. A múzeum mint hely nekem mindig is az utazásaim élményeinek egyik alappillére volt. Amikor elmész egy városba, megeszed, megiszod, belélegzed azt a helyet – ennek szerves része a múzeumlátogatás is. Az, hogy most múzeumokkal dolgozhatok, felemelő pillanat.
A sorozat célja, hogy megmutassa: a múzeumok nem unalmasak. Szerinted miért él még mindig sokakban ez a sztereotípia?
Mert sokan „lexikális helyként” gondolnak ezekre az intézményekre: azért mennek be, hogy feladatként kipipálják az életükben. Én nem információhalmazt akarok a fejembe tuszkolni, hanem élményként gondolok rá: ha múzeumba megyek, akkor az a nap erről szól. Bemegyek, kijövök, jól érzem magam, iszom egy kávét – ami a lélek megpihenésének a szimbolikus momentuma -, visszamegyek.
Hogyan lehet ezt a sztereotípiát egy sorozattal kibillenteni?
A Kék cetlivel nem tanítani akarunk, hanem élményt adni – ez a titok. A forgatások alatt mindenhol ragaszkodtam hozzá, hogy bemenjünk a helyi múzeumba, és közben olyan fantasztikus tudású emberekkel találkoztam, akikkel éveken át tudnék beszélgetni…
Ezek az élmények mutatták meg igazán, hogy egy múzeum sokkal több, mint amit a sztereotípiák sugallnak: számomra mindig egyfajta bázis, a megérkezés szimbóluma – és ez nemcsak Párizsban vagy Rómában működik, hanem ugyanúgy a Mátrában is.
A Kék cetli forgatása után például olyan mély melankólia fogott el, hogy legszívesebben végigsétáltam volna az összes magyar települést. Kíváncsiságból meg is kérdeztem a ChatGPT-t, mennyi időbe telne – négy-öt évre becsülte. Most nem vágok bele, de egyszer nagyon szeretném megcsinálni.
Mi az első emléked a múzeumba járásról?
Anyukám sok múzeumba elvitt. Néha csak bolyongtam, máskor kvízeket csinált, hogy kiderüljön, láttam-e, amit kellett – és kiderült, hogy igen. Az első nagy élményem a Louvre volt 17–18 évesen: ősz, sálak, parfümök, szép utcák, és a „civilizáció temploma”. Bementem, kijöttem, ebéd, vissza – rákaptam az élményre. Ugyanezt érzem ma is, amikor kedden besétálok a Nemzeti Múzeumba. Megnyugtató, szép pillanatok ezek.
Volt a forgatáson olyan élményed, ami szenvedélyes múzeumlátogatóként még neked is „WOW” volt?
Rengeteg. Spoiler nélkül: a természet témája nekem városi emberként hiányterület. „A vendégek vendége” vagyok a természetben. Különleges élmény, amikor olyan területekről hallok, amikről addig nem volt tudásom – mintha új világok nyílnának meg előttem. Lesz majd egy Kék cetli rész La Natura, azaz Természet címen, ami nagyon szorosan mozog az „én–halál–természet” háromszögben: egy kötetlen, őszinte beszélgetés erről az egyszerre ijesztő és speciális témáról.
Velejéig városi emberként mit adott neked a vidék? És mit adhat ez a sorozat a fővárosiaknak?
Amióta több figyelem irányul rám, minden pénteken – ahogy végzek – elhagyom a fővárost. Tényleg minden héten. Apukám Kisterenyén született, bennem él a romantikus kép, hogy mint egykor Petőfi, körbejárom az országot, mindenhol alszom egyet, befogadom az ezerarcú nagyszerűséget. Most kis dózisokban ezt csinálom: minden falu közepén bemegyek a templomba. Régen csütörtökön repülő, hétfőn haza; most autó – de vonattal is mennék, ha több időm lenne. Már nem más országokban, hanem itthon keresem az élményeket. Fél éve így élek hétvégénként, nem tudom abbahagyni.
És hogy miért érdemes „Budapestről nézni” a borítón túlt? Budapest a világ egyik legszebb városa, de részleteiben sok mindenről eszedbe jut a világ más pontja. A magyar vidék viszont olyan, amihez fogható nincs. Mész az úton, és tudod, hogy a Mátrában vagy. Ez egy hangulat és én hangulatokban élek: a Galyatető szerpentinje, a zene a kocsiban, a sűrűbb és a világosabb erdő – ez verhetetlen.
Az első részben édesanyáddal, Vecsei H. Miklóssal és Lőrinc atyával beszélgetsz majd. Miért pont rájuk esett a választásod?
Fontos: ezek tényleg beszélgetések, nem interjúk; ebben a sorozatban emberek találkoznak. Anyámmal indokolt volt kezdeni: ha valaki az élet értelmét kutatja, először kérdezze meg azt, aki a legközelebb áll hozzá. Felhívtam, hogy kezdjük mi. Hogy ebből hogyan következik Hasi és Lőrinc atya, azt nem árulom el – de hogy legyen egy kis sejtetés: anyával mostanában ritkán nevetünk, és akkor is csak rejtőzködve, mert januárban elvesztettük az édesapámat. Apukámnak volt egy sajátos élménye Hasival; nem bírtam ki, hogy erről ne kérdezzem meg épp őt.
Mi volt számodra a legmeglepőbb felismerés a forgatások során?
Hogy az én szupererőm az érzékenységem. Korábban mindig másban kerestem a megoldást. Aztán nagyon sok izgalmas reakciót kaptam olyanoktól, akiktől nem számítottam rá; volt, aki félelmetesen meghatódott, pedig én „csak” beszélgettem, és próbáltam átadni a gondolataimat. Rájöttem, hogy ez a titok: az érzékenység.
A vendégek palettája nagyon széles: rocksztár, kutató, lovag, youtuber… Hogy kapcsolódhatnak ezek a karakterek a múzeumokhoz?
Hogy ne kapcsolódnának? A „minden egy” elve szerint megyünk: mindenkinek van valamilyen nagyszerűsége – és szerintem az ember nagyon sokat veszít az életéből, hogyha nem hallgatja meg mások sokféle nagyszerűségét. Régen, ha valakinek a hivatása távol esett az érdeklődési körömtől, kisebb figyelemmel hallgattam. Ez butaság volt. Itt pont az a lényeg, hogy a legkülönbözőbb emberekkel beszélgetek, mert különböző gondolatokból áll össze a világ igazsága, a tanulság.
Miben más a kultúra vidéki arca a forgatások alapján?
Más a díszlet, mások a történetek. Mint egy nyári és egy téli jó pillanat: ott a valóság teljesen más arcát mutatja. Csodálatos.
Mit várhatnak a nézők az első évadban?
Ezt nehéz kívülről objektíven látni, mert annyit néztem már az anyagokat. Megélésben számomra olyan volt, mintha bejártam volna a világot – de nem a földrajzi értelemben. Az állomásokat persze múzeumok, városok, falvak jelentették, de valójában mindig az emberek voltak azok. Teljesen különböző dimenziókba kapcsolódhattam be egy-egy pillanatra, ahonnan aztán szomorú volt továbblépni.
Hangulatban pedig minden benne volt a sírástól nevetésig, és a pillanatoknak csak a fele került kamerára – a többi a háttérben történt. Úgy érzem, ha ez az egy hét lett volna az egész életem, már akkor is megérte volna.
A műsor visszatérő eleme, hogy a beszélgetések végén mindenki kap egy kék cetlit, amire felírhatja, miben látja az élet értelmét. Te mit írnál a sajátodra?
Hogy én mit írnék a sajátomra, azt soha nem árulnám el – legfeljebb majd az utolsó epizódban.
Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu
