„Írás közben az ember nővé lesz” – mondja az irodalomról értekező Gilles Deleuze, nyilván férfinézőpontból, majd így folytatja: „állattá vagy növénnyé válik, molekulává, végül pedig észrevehetetlenné.” Az irodalom tehát a szabad átváltozások és hangnemváltások helye. Erről a misztériumról szólt a múzeum háromrészes beszélgetéssorozatának befejező része is, Takács Zsuzsa és Esterházy Péter költészete és Esterházy Péter prózája után ezúttal Rakovszky Zsuzsa lírai műveinek tükrében is. A moderátor Bazsányi Sándor volt, beszélgetőpartnerei Rakovszky Zsuzsa költőtársai, Szabó T. Anna és Ferencz Győző voltak.
A beszélgetésben részt vevők már az est elején leszögezték, hogy Rakovszky Zsuzsa költészetében hasztalan keresnénk nemváltásokat, műveiben inkább egy karakteres lírai én szólal meg, és keresi a „saját másikját”. Az 1994-ben megjelenő Hangok című kötetben is különböző figurák, zömében kisiklott életű nők beszélnek, monológjaik saját élményeik visszhangjai, ahogyan a 2015-ös Fortepan című kötetben is a lírai én megszólalásai érhetőek tetten.
A meseszép Lotz-teremben megrendezett beszélgetésen elsőként a megjelenésekor megkülönböztetett érdeklődést kiváltó Hangok ciklusról kérdezte Bazsányi Sándor Szabó T. Annát, aki elmondta, hogy számára nagyon fontos volt e kötet, elsöprő hatást gyakorolt rá, és egyben utat is mutatott számára: „Én akkor, a ’90-es évek elején kezdtem az írói munkásságomat, és számos, később született versemet lehetne párhuzamba állítani ezzel, mint például a Hangok a várakozásban című költeményemet.” Véleménye szerint a költőnek nem a neme, hanem a szeme a fontos, a szemén keresztül azonosítható. S e tekintetben, tehát hangütésében, érzékiségében a legközelebb Szabó Lőrincet érzi Rakovszky Zsuzsához. Szabó Lőrinc Tücsökzene című versciklusának egyik legfontosabb versét hozta fel példaként, melyben homokszoborhoz hasonlítja magát a költő, és Szabó T. Anna szerint ez a leginkább rokon vonás Rakovszkyval:
„…laza voltam, mint egy homokszobor,
reszelék-szobor, s egész lelkemet
szorítottam, minden figyelmemet
a külvilágra: kedv ha semmi sincs,
akaratom, mint mágneses gerinc,
tartsa össze omló szemcséimet,
különben szétfúj a szél…”
Ferencz Győző inkább azt vetette fel, hogy érdemes lenne azon is elgondolkodni, mi történt a Hangokig eltelt 15 évben. Hiszen, ahogy mondta, „Rakovszky Zsuzsa egyszer csak itt volt, és annyira erősek voltak a versei, és annyira magától értetődő volt a jelenléte, mintha mindig is itt lett volna a magyar irodalomban”. Majd ezt követően Margócsy Istvánra hivatkozott, aki a költőnő Fehér-fekete című verséről írt kritikájában úgy fogalmazott, hogy Rakovszky a költői szerepet szétosztja a figurái között. A verses történetei, helyzetképei, esettanulmányai versnyelven szólalnak meg, ugyanakkor történeteket mondanak el, melyekben legtöbbször a költő kísérletező kedve és játékossága is megfigyelhető.
Ezt követően Rakovszky Zsuzsa kedvelt műfaja, a szerepvers került terítékre, és az, milyen költői problémákra jelentett ez számára megoldást, s milyen nehézségeket tudott áthidalni általa. Szabó T. Anna erre reflektálva ismét egy saját élményt mesélt el a hallgatóságnak, elmondta, hogy Rakovszky Zsuzsa szerepversei egyszerre voltak felszabadítóak és elnémítóak is számára. A saját élményből táplálkozó, Fény című versét e hatás alatt kezdte el írni, de hirtelen abba is hagyta, hiszen élesen rátört a felismerés, hogy más hangján szabad beszélni, de a sajátján nem. „A szerepvershez való poétikai viszonya nagyon tudatos volt, melyet sokféle regiszteren tudott megszólaltatni. Ezekben a szerzeményekben valójában saját magáról beszél, csak másnak a nevében, s később ezen az úton haladva jutott el a prózához” – tette hozzá Ferencz Győző. „Ahogyan a VS című regény betétverseiben is a főhős nevében és modorában szólal meg. Ezek a technikai bravúr eredményeként keletkezett fergeteges versparódiák a legmélyebb emberi kínokról szólnak, ugyanakkor nyelvileg igen suták, szándékoltan ügyetlenek. Ebben a furcsa, szentimentális, szecessziós, megmosolyogtató, fordulatokkal élő versnyelvben ott van az, aki az első kötete első versében is beszél hozzánk.” A moderátor, Bazsányi Sándor a Naptárlapok versciklusból négy vers, a Gravitáció, a Sötétedés, az Avarégetés és az Őszi alom utolsó sorait olvasta fel, hogy ezzel is hangsúlyozza: a VS egyik paródiaversének utolsó sorai vegytisztán szólaltatják meg a saját hangját, amely az ebben a korszakban keletkezett saját verseiben ugyancsak hallható.
Rakovszky másik rá jellemző motívumával, a képekkel két nagy ciklusában is találkozhatunk, amikor festményeket írt át költészetté. Az est második felében a festmények kapcsán született versekre, a versalkotás folyamataira, a piktúrákra és a szentenciákra terelődik a szó. Két kép került ki a vetítőre, egyrészt Ferenczy Károly Napos délelőtt című festménye, valamint Hieronymus Bosch Földi gyönyörök kertje című alkotása. Előbbihez Egy kert címmel írt verset Rakovszky, amelyet Ferencz Győző olvasott fel, míg az utóbbi kép furcsa lényei és groteszk alakjai ihlette Egy kert az idők kezdetén című verset Szabó T. Anna mondta el. Két különböző festmény és két azonos szerkezetű vers, melyekben a pontos és aprólékos leírást egy kétsoros esszencia, filozofikus konklúzió zárja. Gyakran érte vád Rakovszkyt az értelmező kritikusok részéről, hogy túlságosan direkten filozofál ezekben az alkotásaiban, ugyanakkor Szabó T. Anna elmondta, hogy kifejezetten szereti és maga is alkalmazza ezeket a szentenciákat. Talán mert valamiképpen a hittel rokoníthatóak. „Ikon és lexikon kísértése között villódzanak, a lexikon az maga a regény, a leírás, melyből ikont teremt, képikont” – tette hozzá.
A költőtárs Ferencz Győző válaszképp a Mintha című verset említi, amely szerinte Rakovszky Zsuzsa életművének a csúcsa. Nagyságát az adja, hogy egyszerre van jelen benne a száraz racionalitás és az érzelmek. Ebben található meg az az állandóan visszatérő vízió, amely végigkísérte a költészetét: nem közvetlenül megragadni, hanem egy üvegen keresztül láttatni a világot, egy átszűrt, megtört, reflektált látványt nyújtani, amely végül egyetlen képben sűrűsödik össze:
„A vedlett, sárga gyógyszálló előtt
a letarolt, hideg parkban a gőz
vízszint csapong a gyógyvizes medence
zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,
árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra
elhúz, ha varjú, rézsút az avarra
inog le, ha levél, vagy tapogatva
kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja
a belső éleket...”
Az est lezárásaként Bazsányi Sándor egy Rakovszky Zsuzsával készült interjút olvasott fel, amelyben a szerepverseiről beszél, azok különféle típusairól, illetve a motivációkról, amelyek „őt ebbe az alműfajba hajtották”. Az így felállított három kategóriára három verspéldát olvastak fel. Elsőként a Jób című, magával ragadó, már-már letaglózó novellaverset olvasta fel Szabó T. Anna, amely egy Rakovszky érzületi világához közel álló szerzemény. Azt is elárulta, hogy a Jób nem tartozik a kedvencei közé, de ennek ellenére tanulságosnak tartja. Eszébe juttatja Nemes Nagy Ágnes utolsó publikálatlan verseinek egyikét, az Istenről-t, amely ugyancsak Jób beszédére utal vissza, és kiemelte a vers számára fontos pillanatát, amikor a borús, nyomasztó hangulatot pár sor erejére megtörve kiviláglanak a fenyők közé ültetett gyümölcsfák. Ezt követően egy olyat versre hallhattunk példát, amely távol áll Rakovszky költői identitásától. A körülmények című költemény a délszláv háborúba vezeti el az olvasót, annak egy „hőse tart mentegetőző beszédet”. Ferencz Győző elmondása szerint a brutális tárgyú versnovella más olvasást igényel, mint a korábban említettek, mivel ez narratív, lineáris, nem olyan sűrű és összetett. Végül egy olyan szerepvers zárta a beszélgetést, amely egy történetet mesél el, egy történet felé nyitja meg a képekben és érzékletekben fogalmazó költő beszédet. A Vad éj, vad éj egy bonyolult mondatszerkezetekből álló, fakó rímekkel tűzdelt és önközbevetésekkel tarkított vers egy titkos párkapcsolatról, annak nehézségeiről, vállalás, nem vállalás dilemmáiról, az erkölcstelenség és bűntudat önmarcangoló vádjáról, mely hűen tükrözi Rakovszky verseiben az emberi kapcsolatok hangulatát, lelkiállapotát:
„Másrész tartást faragni puszta stílus-
igényből – ez,
mint a miénk, vagy nagyobb fanatizmust,
vagy több hiúságot feltételez.
Éldelve hát morális senkiföldjén,
megvédenünk van elv
tunya döntéshiányt, brutális döntést –
mikor mi kell.”
