Ha ránézek a könyv borítójára, annak fő üzenete számomra a környezettudatosságra való törekvés. Neked is ez volt a fő rendezőelved a megalkotásakor?
Az újrahasznosított anyagok alkalmazása, a fenntarthatóság és költséghatékonyság nagyon fontos szempont volt számomra, ami egyébként nemzetközi színtéren is erős törekvés, de a puritán borítónak van egy ennél mélyebb rétege és bővebb mondanivalója is. Mint ahogyan az köztudott, az Iparművészeti Múzeum Üllői úti főépülete felújítás miatt 2017 óta zárva tart, rejtőzködő bábállapotban várja az újranyitását. Az ott dolgozó muzeológusok és munkatársak azonban próbálják az intézményt valós múzeumépület nélkül is életben tartani, s feladatukat változatlanul ellátják, sőt, megtanultak együtt élni a kényszerszülte változással, s a múzeum igazi pezsgő szakmai műhellyé vált! A borítóval én ezt az ambivalenciát akartam szemléltetni, hogy a kicsit komor, ipari jellegű, nem túl tetszetős külső egy rendkívül gazdag és varázslatos belsőt rejt. Ha kinyitjuk a szürke, egyszerű fedelű könyvet, feltárul a csoda, egyrészt az Iparművészeti világszínvonalú gyűjteménye, másrészt az a fantasztikus kiállításszervezői, muzeológiai, rendezvényszervezői és kurátori munka, amit a munkatársak végeznek funkcionáló épület nélkül is.
Azért egy gyönyörű szecessziós részlet is került a borítóra, igaz, az is szürkében.
A szűkített sávban található pávamotívum az Üllői úti épület igazgatói folyosójának egyik ikonikus részlete. Ez egy tapétarészlet, melyet az első igazgató, Radisics Jenő rendelt Walter Crane angol festő- és iparművésztől, aki ezzel a Pávakert című alkotásával aranyérmet is nyert a párizsi világkiállításon. Azért választottam ezt, mert ez az épület egyik szimbóluma, jellegzetessége, s azért szürke, mert utal az épület jelenlegi állapotára. Ha egyébként kinyitjuk a könyvet, ez a meseszép szecessziós pávamotívum rögtön a szennycímoldalon megcsodálható színesben is.
Mennyire kellett az Iparművészeti életében és munkásságában elmélyedned, hogy egy valóban autentikus könyvet és borítót tudj megalkotni?
Én mindig is nagyon szerettem az Iparművészeti Múzeumot, és gyerekkorom óta nagyon sokat megfordultam ott, ráadásul évek óta vannak közös munkáink, így én talán jobban ismerem őket, mint egy átlagos látogató. Persze amikor kap az ember egy ilyen megbízást, akkor mélyebbre ás, kutakodik, de szerencsére az Iparművészetinek van egy online adatbázisa, melyből kényelmesen tudtam inspirálódni. Engem mindig is érdekeltek a mélyebb rétegek, hogy egy képnek, egy tipográfiai megoldásnak, egy grafikai ötletnek legyen plusz mondanivalója, és ami ugyancsak fontos: „átkötése” a jelenbe. Ez vezérelt ennél a munkánál is.
Mennyire kaptál szabad kezet?
A borító kapcsán teljes mértékben, és az elválasztó oldalak képeit is én választhattam ki. A könyv belsejét illetően sok minden adott volt, a szövegek és a rendelkezésre álló képanyag egyaránt. Az elvárás szerint a tartalmat „színes-szagos” módon kellett megjeleníteni. Nagyon sok cikk került a könyvbe, amelyekhez rengeteg képet kaptam; én dönthettem el, melyeket választom ki, vagy a méretüket hogyan strukturálom. Az egyik legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a változó terjedelmű cikkeket úgy tördeljem, hogy a szöveges rész minden oldalon egyensúlyban maradjon és mindegyik emészthető, élvezettel olvasható legyen.
Milyen gondolatok és koncepció mentén kezdtél neki az alkotásnak, és az változott-e menet közben?
Régóta dolgozunk együtt a múzeummal, megbízunk egymásban, és értjük egymást, s ez a feladat is ebben a bizalmas légkörű alkotói szellemben zajlott. Amikor elolvastam az előszót Cselovszki Zoltán főigazgató úr gondolataival, egyértelmű volt számomra, hogy én ezekre milyen vizuális választ tudok adni. Azonnal körvonalazódott bennem, hogy minek kell megjelennie a borítón, ami még nem öncélú, s ami mélységében is nyújt mondanivalót és izgalmat adó csavart is rejt. Van, hogy több tervet is kér a megrendelő, és csak a sokadik nyeri el a tetszését, de előfordul, hogy már rögtön az elsőt elfogadja. Az Iparkodunk kötet ez utóbbi szerencsés helyzetek közé tartozott.
Mennyire volt harmonikus a közös munka a szerkesztőkkel, Borsos Rolanddal és Koren Zsolttal, voltak-e esetleg eltérő irányok, amelyeket össze kellett fésülni?
Remek és örömteli volt a közös munka, bár nagyrészt nem párhuzamosan haladt, hanem egymásra épült. A kéziratot készen kaptam, abba nem volt beleszólásom, hogy milyen cikkek kerüljenek a kötetbe. Mivel ezek eltérő terjedelmű szövegek voltak, rövidebbek és egészen hosszúak is, s tisztában voltam vele, hogy utólag már nem tudnak azokba belenyúlni, úgy építettem fel az oldalpárok tipográfiáját, hogy a hasábszélességek nem azonosak. Ha kinyitsz egy oldalpárt, láthatod, hogy többféle hasábméretet alkalmaztam, van egy-, két- és négyhasábos oldalpár is. Ezzel a trükkel tudtam játszani és kiegyensúlyozni az írások eltérő terjedelmét, hogy az olvasó ne érzékelje a különbségeket, és olvasás közben fennmaradjon az érdeklődése. Igyekeztem az oldalakat a törzsszövegtől tipográfiailag és grafikailag eltérő kiemelésekkel és rovatokkal még inkább gazdagítani és érdekesebbé tenni.
Hozott-e ez a munka az eddigiekhez képest kihívást számodra?
Mindig minden munka hoz újat, pláne a kulturális vonatkozású feladatok. Egyébként nem hiszem, hogy lenne olyan tervező, aki ne dolgozna boldogan az Iparművészetinek, hiszen olyan kincsek lapulnak az épület falai között, hogy ez mindig hálás, inspiráló és a ránk háruló felelősség miatt egyben kihívást jelentő feladat is.
Használtál-e esetleg olyan grafikai, tipográfiai megoldást, amit eddig még nem?
A borítón megjelenő betűtípus egy kanadai tervező munkája, melyek közül az egyik betűt közösen terveztük át, így elmondhatom, hogy egy teljesen egyedi fontkészlet született, ami máshol nem látható. Nagyon szeretem ezt a karaktert, mert könnyen olvasható, modern vonalvezetésű. Jellemző rám, hogy nagyon szeretek kísérletezni a tipográfiával, valami újítást belevinni a tervekbe, így ez most sem maradt el. Eljátszottam a cím K betűivel, melyek mintha egy elforgatott képkeret egy részét jelenítenék meg. Ez akár újdonságnak is számíthatna, de mivel én gyakran alkalmazok ilyesfajta tipográfiai játékot, mégsem az.
Azt is fontosnak tartottam, hogy ha egy ilyen témához nyúlunk, ne legyen a terv túlságosan archaizáló, avítt, hanem vigyek bele modernitást, hiszen egy kortárs alkotás készült, mely a ma emberének szól, aki csak így fogja magáénak érezni mind mondanivalójában, mind vizualitásában. Lehet, hogy ez nem tudatosul ebben a formában a felhasználóban, de biztosan érezni fogja. Ez egyébként a cikkek populárisabb, közérthetőbb nyelvezetében is nyomon követhető és a szerkesztőknél is fontos szándék volt.
Nagyon sok hazai és nemzetközi díjjal jutalmazták már az alkotásaidat, milyen érzés, hogy az idei Ünnepi Könyvhéten a sok közül a te munkádat emelték ki?
Hiába van sok elismerése az embernek, minden díj hatalmas öröm. Az mindig jó, ha az embernek van munkája, de ha még jutalmazzák is, az egy erős visszaigazolás, hogy van értelme csinálni. Megerősít abban, hogy amit gondolok, amit művészi ars poeticaként megfogalmazok, az helyes, az jó irány.
