Érdekes párost hívtál meg a beszélgetésre, miért éppen őket választottad?
József Attila kulcs mindannyiunkhoz és a két vendégemhez is: más-más oldalról, de erősen kötődnek a költő szenvedélyéhez, szeretetéhségéhez, mondanivalójához, zsigeri élményekre tudnak rámutatni. Azaz két olyan vendéget hívtam meg, akik habár még soha nem ültek együtt egy asztalnál, és egymástól igen eltérő aspektusból tudnak ránézni József Attilára, de jelenlétükben van azonosság: a költő ereje, hangja itt van velünk, s erről jó lesz közösen gondolkodni. Az idén nyolcvanéves Hobo megközelítése legendás és meglehetősen személyes aspektus, mert bár őt a zene tette ismertté és azzá, akit mindannyian szeretünk, de az életműve a kezdetektől fogva erősen átitatódott irodalommal, s mondhatom azt, hogy az egész élete megpecsételődött József Attilával. Az, hogy ő régóta egy olvasó ember és akár most, nyolcvanévesen is képes verset szavalni akár 12 ezer ember előtt, azért van, mert egészen fiatalon felfedezte magának József Attila költészetét, sőt úgy érzi, egy bizonyos életszakaszában meg is mentette őt. Ezt a történetet majd el is meséli a közönségnek, de annyit elárulhatok, hogy a kezdetekhez, a veszprémi vegyipari technikum kollégiumi szobájához és egy szürkéskék József Attila-kötethez kell visszautaznunk, ami megrázó élményt nyújtott a verseivel.
A másik vendégemet, Rácmolnár Lili pszichológust és gyászterapeutát régóta ismerem, sok éve van egy közös irodalmi sorozatunk. Lili vissza-visszatérően foglalkozik egy-egy költő vagy költői problematika mélyreható elemzésével, s ezt tűztük ki célul most ebben a programban is. Boncolgatjuk majd József Attila édesanyjától való elszakadását, az anyahiánya már gyerekkorban való megélését, a magányát és a szegénységét, a környezet tehetetlenségére adott szuicid hajlamát, a folyamatos szeretetéhségét, a különböző kapcsolataihoz való szelídebb vagy épp erőszakosabb ragaszkodását, és persze a zsenialitását. Vasárnap délután ezt a két oldalt, nézőpontot, vizsgálódási szemszöget fogom összehozni egy izgalmas, érdekes, ugyanakkor nagyon személyes hangvételű és megindító beszélgetésen.
Máskor is törekedsz az ellentétes pólusok ütköztetésére a beszélgetéseiden?
Igen, igyekszem eltérő vagy korábban távolinak tűnő nézőpontokat találkoztatni. Ennek remek terepe a saját műhelyem. Az Irodalmi Szalonomban, melynek története épp 15 éve indult egy kis budai kávéházban, a kezdetektől fogva az a jellemző, hogy olyan dialógusokat vagy trialógusokat szervezek, ahol a téma közös, de olyan vendégek érkeznek, akik korábban nem ismerték egymást és nem is találkoztak. A spontán egymásra csodálkozás, a közös hang keresése, a valódi beszélgetés létrejötte számomra ez: nem begyakorolt gondolatok, mondatok, hanem őszinte kíváncsiság köt össze bennünket.
Annak, hogy a beszélgetés témájaként József Attilát választottad, kizárólag a jubileumi év volt az indoka, vagy volt más is a héttérben, esetleg személyes kapcsolódások, élmények?
Hiszem, hogy József Attila az a költő, akihez mindannyiunknak van valamiféle érzelmi kapcsolódása, ismerjük a nyelvét, átéljük a fájdalmait, a szeretetéhségét. Kamaszkorban talán mindannyiunk zsebében volt egy gyűrött József Attila-kötet – mondta egyszer Háy János, és milyen igaza van. Tehát róla nem lehet eleget beszélni, róla kell és szeretünk is beszélni.
Az én személyes kapcsolódásom két szálon fut. Nekem – Ady Endre mellett – József Attila jelentette a belépési pontot az irodalomba. Az Óda első sora, az „Itt ülök csillámló sziklafalon” szíven ütött – éreztem, aki így fogalmaz, mindent ért. Majd ugyanennek a versnek a Mellékdala, az egymáshoz rendeltség e megható sorai döntötték el: József Attila örök kedvenc lesz. Még ma is őrzöm azt a kis füzetet, amibe kézzel írtam kamaszként azokat a verseket, amelyek meghatározóak voltak számomra és amelyekben kapcsolódási pontokat találtam. E füzetke harmadik oldalán az Olyan bolond vagy című verse szerepel Attilának. Ez egy megtaláló, lágy, szép költői képekkel operáló szerelmes vers, amelyben a másikra való vágyakozás érzése fogalmazódik meg, ami nekem a kezdetek óta nagyon fontos volt. A másik kapocs József Attilához egy családi szál, egy költői örökség, amelybe valójában beleszülettem. Én is költőgyermek vagyok, s édesapám, Juhász Ferenc révén sok meghatározó, József Attilához köthető helyzetet ismertem meg és éltem át. Az egyik ilyen volt, amikor egy hosszabb hallgatási időszak után, az 50-es évek végén egy nagy beavató, a költőhöz köthető verssel, a József Attila sírja című költeménnyel tért vissza édesapám a magyar irodalomba. Elemi erővel kapcsolódik ebben a versben a költőelődhöz: „Mert hol keresselek, mert szomjazom nagyon, mert magam vagyok / és nincs italom, most kellenél, mint testvérnek a testvér, mert kellene, hogy bántsál és szeressél”. Neki, sőt az egész „fényes szelek nemzedéke” számára ő volt az a mester, a tiszta forrás, ha szabad ezt a bartóki hasonlatot használnom, akinek a nyelvéből táplálkozva teremtették meg a saját költői, alkotói világukat.
Milyen tematikája lesz a beszélgetésnek, hallhatunk-e majd verseket is?
Egy-egy ilyen beszélgetés sosem egy merev forgatókönyv vagy előre lefektetett konstrukció alapján zajlik. Annak érdekében, hogy valós kíváncsiságot ébresszek és őszinte válaszokat kapjak, sok esetben improvizálunk. A fejemben persze mindig vannak előzetes elképzelések, támpontok, de ahhoz, hogy aztán a színpadon mi tud megszületni, nagyban hozzájárul az is, hogy a közönség mennyire aktív és érdeklődő, miképpen vesz részt és vonódik be az eseményekbe, és ez erősen meghatározza, hogy egy-egy blokk után merre menjünk tovább. Természetesen nemcsak beszélünk a versekről, de hallhatjuk is azokat. Hobo több verssel is készül, elsősorban azokkal, melyek az ő életútját, tanulmányait, döntéseit és kötődéseit kísérték, és amelyek az életművében visszatérően fel-felbukkantak. Elmondja majd azt az ikonikus verset, A hetediket is, amelyhez több sorsfordító élmény is fűzi, és amelyet szinte minden koncertjén elszavalt már a közönségnek – így volt ez legutóbb, pár napja a nagy, Hobo80 irodalmi esten is, a hatás, mondanom sem kell, nem maradt el. A hetedik kiválóan tükrözi azt, hogyan értelmezte József Attila a világot a 30-as évek elején. Az 1932-es év, amikor a költemény született, egy kiemelkedő esztendő a magyar irodalomban, amely mellett majd elidőzünk kicsit. Kíváncsi leszek arra, hogy ha a vendégeimnek behozok pár eseményt ebből az évből, hogyan és milyen irányokba tudnak majd elindulni velem ezen a szálon. De egy biztos: a szerelem, a család, az otthon témái fókuszban lesznek a programon, ahogy az is, mi lehet a kulcsa annak, hogy József Attila minden generációhoz, még a mai legfiatalabb olvasókhoz is megtalálja az útját az életművével.
Szoktál-e a Múzeumok Majálisára vendégként is kilátogatni? Milyen emlékek kötnek a fesztiválhoz?
Minden évben kint vagyok, sőt, az elmúlt pár alkalommal már a kislányommal, Mimivel együtt is, mert mindig találtam a kínálatban olyan előadást vagy programot, ami érdekes volt számomra, számunkra. A múzeum egy olyan tér, ami nemcsak az iskolaízű ismeretátadás helyszíne, hanem biztosítja a saját felfedezés és élmény lehetőségét is. És ez a belépő ahhoz, hogy valami a sajátunk legyen. Ezért is szeretem nagyon a Múzeumok Majálisa kezdeményezést, mert erre ad módot, s örülök, hogy pluszszínt tudunk vinni a rendezvénybe azzal, hogy mindannyiunk kedvenc költőjét megidézhetjük egy izgalmas beszélgetésen.
A Múzeumok Majálisa részletes programját itt tudja elolvasni.
