A közösség tudása – a tudás közössége. Ez a mottója a tárlatnak, amely öt különböző látványvilágú tematikai egységben mutatja be az Akadémia történetét, közösségteremtő erejét, jelentőségét a nemzeti azonosságtudat és a polgári fejlődés formálódásában, az intézmény belső működését, a tudás létrehozásában és közvetítésében játszott szerepét, valamint a tudományok és a mindennapok kapcsolatát is. A mai megnyitón elhangzott beszédek is a tudomány és a kultúra összefonódó jelentőségét hangsúlyozták, különösen a mai, bizonytalan világban.
Ezúttal Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnökének ünnepi beszédét közöljük változatlan formában:
"Az intellektuális bátorságról
Azt a köszöntőt, amit az akárki elmondhatna, mármint akárki, aki éppen a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöki pozíciójában van, azt a beszédet ma már megírja a mesterséges intelligencia. Kipróbáltam, és mivel az elmúlt tizenhúsz évben egyebek mellett beszédírással is kerestem a kenyerem, meg tudom állapítani: nagyjából korrekt fogalmazványt produkált az MI. Eldarálhatnám, Önök udvariasan meghallgatnának, formálisan teljesítenénk mindazt, amit gondolatszegény korunkban elvár mindannyiunktól a közvélekedés, mehetnénk is haza.
Csakhogy volna itt valami, ami túlmutat a felületes és öncélú ünnepelgetés keretein. Egy olyan mozzanat, amit a mesterséges intelligencia nem tud szállítani kész termékként számunkra: ez pedig a személyes felelősségvállalás kérdése.
Mi ma itt egy 223 éves nemzeti intézmény falai között mutatjuk be az idén kétszáz éves nemzeti intézményünk történetét. És ez a két évszázados távlat elegendő idő ahhoz, hogy a rengeteg ‘hogyan’ megválaszolása, vagy fölmutatása mellett tegyünk egy halvány kísérletet arra is, hogy legalább feltegyük a kérdést: miért?
Én legalábbis ezt kérdeztem magamtól ezelőtt egy évvel, amikor még a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként a bicentenáriumi emlékbizottsággal találkoztunk e kiállítás befogadása kapcsán: miért létezik Magyar Nemzeti Múzeum, és miért ünnepeljük a falai között a Magyar Tudományos Akadémiát?
Erre legkevesebb két válaszom is volna. Az első magától értetődik: mert ugyanarról a tőről fakadnak, ugyanaz a tágabb értelemben vett reformkori gondolat hozta létre és formálta őket, ami - Immanuel Kantot kissé kissé sután átírva - így hangzik: ahhoz, hogy a magyar nemzet kilábaljon a kiskorúságból, nem csak mernie kell gondolkodni, hanem magyarul kell tudnia gondolkodni. Amikor tehát az MTA 200 éve előtt tisztelgünk, akkor a szívemhez legközelebb álló Arany János akadémiai főtitkár előtt fejet hajtva azt is ünnepeljük, hogy anyanyelvünk alkalmasnak bizonyult arra, hogy általa megismerjük, belakjuk és otthonossá formáljuk a világot.
A magyar gondolat számtalan olyan intézményben öltött testet, ami aztán az elmúlt két évszázadban világégések, diktatúrák közepette is megtartott bennünket. Ez a válasz arra a miértre, amit a Széchenyiek - apa és fia - bő két évszázada megfogalmaztak a magyar nemzet kívánalmaként. És emiatt sem válhatott, nem válhat sem az MTA, sem az MNM öncélú intézménnyé, vagyis önmagában a létezésük nem lehet elegendő célok a következő évszázadokra vonatkozóan. (Nagyon zárójelben: nem árulok zsákbamacskát, már többször is elmondtam, leírtam: a magyar kultúrpolitika, beleértve a tudománypolitikát is, az elmúlt évtizedekben saját magát gyengítette azáltal, hogy intézményfókuszúvá vált. Ma már legtöbbször nem a feladatokat látjuk, hanem az intézményeket. Ezt én személy szerint nem tartom annyira helyesnek. Zárójel bezárva.)
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A második válaszom előtt a félreértések elkerülése végett gyorsan leszögezném: távol álljon tőlem, hogy a tudós akadémikus hölgyek és urak helyett eldöntsem, mi végre létezik a Magyar Tudományos Akadémia. Az MTA küldetésnyilatkozata számtalan fogódzót kínál annak, aki érteni akarja intézményi létének értelmét. A ma nyíló kiállítás csak egy picinyke szeletét tudja fölvillantani az intézményesült magyar gondolat teremtő erejének. Ez is elég meggyőző. Ahogyan legalábbis én megértettem: a születésnap okán hajlamosak vagyunk időben lehatároltan gondolkodni, de az MTA nem a semmiből lett - viszont létrejötte lehetővé tette, hogy magyar tudósok a semmiből egy új világot teremtsenek.
Ezért vagyunk ma itt. Reménykedünk. Mi a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ 24,5 milliós műtárgyállományát gondozva azt látjuk, hogy az embereknek, és engedjék meg, hogy elfogult legyek: nekünk, magyaroknak kiváltképpen van egy szupererőnk, aminek lényegét Szent-Györgyi Albert így fogalmazta meg: „Látni, amit mindenki lát, és olyat gondolni, amit senki sem gondolt még.” Ez az, amire a nagy nyelvi modellek egyelőre még nem, egyes szakvélemények szerint soha nem lesznek képesek. Ha viszont fejben másodikként - egykor volt filozófusként mondom - tíz szöveg alapján írunk egy tizenegyediket, vagy szervilisen követjük az ún. nemzetközi trendeket, vagy ha már nem látunk, csak nézünk, akkor kiválthat bennünket az MI.
A „Látni, amit mindenki lát, és olyat gondolni, amit senki sem gondolt még”-képességünk továbbra is megvan, elég most csak Karikó Katalin professzorasszonyra tekintenem. A kérdés csak az számomra, hogy van-e bennünk elegendő intellektuális bátorság, hogy ki is mondjuk azt, amit gondolunk? Nem mérceként, de azért még a teremtő Istennek is szólnia kellett, hogy „Legyen világosság!”
És ha kimondjuk, van-e elég erőnk, hogy kitartsunk igazunk mellett? És itt ismét Karikó Katalinra nézek, köszönjük a példáját.
A világosság Istene éltesse a Magyar Tudományos Akadémiát!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet."
