Ma már talán nem is furcsálljuk, hogy a média betekintést enged ismert emberek magánéletébe és otthonába, „első kézből” értesülhetünk akár a tengeren túli celebritások botrányairól vagy örömeiről, a hírességek mindennapjairól is. Ezt a voyeurködést új szintre emelte a közösségi média térnyerése, amelynek köszönhetően láthatjuk, hogy ismerős vagy ismeretlen emberek mi mindent tárnak a nyilvánosság elé. Kevesen tudják, hogy az ilyen típusú kíváncsiság kielégítésére törekvő bulvársajtó a 19. században nyert teret, és itthon Jókai Mór volt az első hírességek egyike, aki elfogadta, hogy az olvasói kíváncsiak az életére is, és beengedte az otthonába az újságírókat, általuk pedig a nyilvánosságot.
Korábban a képzőművészeti ábrázolások szinte kizárólag az arisztokrata paloták enteriőrjeibe kalauzolták a nézőt, és keveseknek adatott meg, hogy megcsodálhassák az ott látható képeket, bútorokat és más műalkotásokat. A 19. századi sajtóban nyomon követhető az a változás, amelynek során a polgári otthon, a szalonok és a művészek műtermei egyaránt a közérdeklődés figyelmébe kerültek, és ezzel egyidőben a fényképezés is egyre nagyobb teret nyert, egyre pontosabb forrást jelentettek az otthonok dokumentálásában.
A Magyar Salon 1893–94. januári számában jelent meg az itt látható fotó Jókai Mór dolgozószobájában címmel. Jókai ekkoriban a veje, Feszty Árpád Bajza utcai, új építésű villájának első emeletén lakott, 1892 szeptemberében itt látogatta meg a századforduló sikeres és keresett portréfényképésze, Erdélyi Mór.
A Vasárnapi Ujság 1893. december 31-i száma szintén közli a fotó egy részletét Szívos Béla A Jókai dolgozószobája című írásának illusztrációjaként. Ebből idézünk néhány bekezdést, amely segít pontosítani azokat a részleteket is, amelyeket a fotográfia nem tudott megőrizni: „A dolgozó szoba falai zöld szövettel vannak bevonva, a padló pedig vörös szőnyeggel ékes. De a fehér szín sem hiányzik. Ott hever mindjárt az ajtó mellett egy hatalmas jegesmedve-bőr. Fehér az, mint az éjszaki sark hava, ahonnan ide került. […] A kandalló tetején sok mindenféle apró csecse-becse van. Egy csapat szobor, kókuszdió-kutya, ódon gyertyatartók, főkép pedig egy kis különös régi órácska, mely zsebóra is, asztali óra is egy személyben. A kandallóhoz közel egy asztal szintúgy görnyedezik a sok díszkötésű, selymes, bársonyos oklevél súlya alatt. A különféle testületek, városok, egyesületek díszoklevelei. Az asztal mellett termetes bőrdívány nyújtózkodik, fölötte néhány érdekes kép, így Mészölytől egy szép festmény, továbbá a költő maga festette arczképe 18 éves korából, s boldogult felesége képmása, szintén Jókai ecsetjétől. Közel ide egy kis üveges szekrény áll a fal mellett, Jókai saját faragása. Belsejében ott fehérlik egy csapat mithologiai istenasszony, mind a költő önkeze műve, – a párkányzaton pedig egy nyalka fakulacs és egy csomó bosnyák kés hever szép egyetértésben. E szekrény mellett nyílik balra egy ajtó, mely a költő kék szövettel bevont hálószobájába vezet. […] A fal mellett két nagy üveges szekrény tűnik szemünkbe, melyek egyike tele van mindenféle díszkötésű becses könyvvel, a másikban pedig a költő saját művei vannak, eredeti szövegben és fordításokban, a földnek ki tudná hányféle nyelvén. Még csak afrikai nyelv is van benne vagy három! […]
A két szekrény közt egy öreg rezes óra méregeti az idők folyását s nagy vontatva azt mondogatja, hogy – »kety, koty, úgy, úgy!« Mintha valakivel beszélgetne. A könyvszekrények előtt áll a dolgozószoba legnevezetesebb bútora, az íróasztal. Az íróasztal, amelyen az a sok csodás mű születik! Itt születnek azok a bámulatos művek: innen szállnak világgá annak a fényes elmének gondolatai; innen szárnyalnak szét költőjüknek és nemzetünknek dicsőségére!”
A riporter elragadtatással ír Jókai tengeri csiga-és kagylógyűjteményéről is, említést tesz két tarokkasztalról és egy nagy tulipános ládáról, amelyet a komáromiak adtak Jókainak az ötvenedik születésnapjára, és mint írja „ebben a ládában van aztán összegyűjtve minden apróság, ami csak a Jókai gyerek éveiből fennmaradt és összeszedhető volt. Rendkívül érdekes kis múzeum rejtezik abban a tulipános ládában!”
És megemlít még valamit, ami a fotó számára megragadhatatlan:
„A nagy költőnek olyan erős a keze fogása, olyan szívig érő az a szép dallamosan csengő, jóságos hangja, a mint útnak ereszt. Ilyen hangja csakis áldott, jó embernek lehet.”
