Hogyan jutottál el a Marcsa, a Vendégmunkásnő vagy a Kőmíves Kelemenné kifalazása című projektjeiden át eddig a kiállításig?
A Marcsa projekttel kényes narratívákat hoztam játékba, amelyekben hangsúlyosan jelen volt a személyes szál, azonban már ott is fontos volt, hogy a kész mű túllépjen a privát élményanyag kérődzésén, dokumentálásán. Aztán Spanyolországban a La Trabajadora Invitada: Vendégmunkásnő című projekt során lett kipróbálva, hogy mi történik, ha az akvarelljeimet nem zárt térben, hanem a friss levegőn, különféle építési területeken installálom. Ez alakult tovább, és megszületett a Kőmíves Kelemenné kifalazása, amelynek célja volt megvizsgálni a társadalmaink által közösen épített, fenntartott és felújított politikai, kulturális és társadalmi várainkat az építőelemek, a téglák szempontjából. Hogyan vagyunk közösen meg- és fenntartó elemei ezeknek a struktúráknak, mik tartják össze őket, milyen áron.
Miről szól a Kassák Múzeumban látható Téglatan: leomlott estig, felépült reggelre című kiállítás?
A totális installáció a társadalom, a hatalom és az egyén viszonyára utaló téglametaforából indul ki: a mű a fal, a hierarchikus rendszerek lebontásán dolgozik, valamint az egyén emancipációját keresi. Célunk az olyan kapcsolódási és összetartó erők kiemelése volt, amelyek nem elnyomáson, feladáson és alá-fölé rendeltségen alapszanak. A kiállítás ebben az együtt gondolkodásban nyit játékteret, a bontás és építés metaforáján keresztül vizsgálja a fennálló strukturális és egyéni döntéshelyzeteket, cselekvési utakat és megküzdési stratégiákat.
Kikkel dolgoztál ezen a projekten?
A Téglatan projekt külső kurátora volt Seress Anna szabadúszó kulturális munkás, akinek a kutatási területe a kultúra és a társadalom kapcsolata és egymásra hatása. Vele már a ferencvárosi projekten és Kőmíves Kelemenné kifalazásán is közösen dolgoztunk, aminek az apropóján a Téglakar szerveződött. A Téglakar vagy a Téglák különféle háttérrel rendelkező szereplőkből áll, például benne van az anyukám is. Kollektívaként lehetne meghatározni, de én szeretem úgy bemutatni, hogy mi vagyunk a Dévai Asszonykórus és a Falbontás Menti Téglatáncegyüttes. A Téglakar mostanában aktív tagjai: Kovács Erika, Farkasinszky Edit, Nemes Papp Kriszta, Poór Artúr, Losonczy András, Botka Dóra, Ureczki Anita, Seress Anna és jómagam, de több alvó tégla is van, rájuk is teljes értékű téglaként tekintünk. Együttműködve, közösen, az egyéni történeteinket, különböző tudásanyagainkat összetéve próbáljuk megtalálni, hogy a valóságunkban milyen helyeken jelenik meg a mellérendeltség ígérete.
Miben látod a személyes történetek összegyűjtésének jelentőségét?
Történeteket hordozunk, és Ursula K. Le Guin nyomán: a történetek hordoznak minket is. Ezekbe pakoljuk bele a tapasztalatainkat, és a narratívákon keresztül szervezzük magunkat is. Próbálunk rendet vágni. A történetmesélést is egyfajta rendrakásnak tekintem. Fontosnak tartom a mesékbe ágyazott különféle tudások megosztását, a tapasztalatcserét. Továbbá bízom benne, hogy képesek lehetünk kiszabadulni a szűkre szabott pozícióinkból, ha új történeteket írunk, amelyekben újfajta pozíciókat teremtünk meg. Úgy képzelem, hogy létrehozható új játéktér, ha lebontjuk narrativárainkat. A projekt alapvetően a nő- és intimitástörténetek felől indult, a Téglakar is így szerveződött, különféle korokban, élethelyzetekben és szerepekben levő nők osztották meg a tapasztalataikat Kőmíves Kelemenné apropóján. A ballada kritikai olvasata megengedi, hogy különböző nők és férfiak ellen irányuló erőszaktörténetek és más nehezen kifejezhető intim élmények elmesélhetők legyenek. Az elnyomás éppúgy jelen van a privát terekben, a férfi-női viszonyokban, mint a nyilvános szférában, a társadalmi helyzetekben. Szeretném, hogy ezek kihangosíthatók és átalakíthatók legyenek, de szerintem ez csak a gondoskodás gyakorlata közben, azaz a segítő figyelem terében, oltalom alatt valósulhat meg.
Sok helyen megjelennek a szövegeid a kiállításon is. Ezek hogyan kapcsolódnak a projekthez?
A szövegeim olykor karcosabbak, a Téglakarcsujogató talán lágyít rajtuk. Ezek köztéri akciókon, performanszokon hangzottak el, és a dokumentációik láthatók a videókon. Az egyik munkavédelmi sisakban is meg lehet hallgatni egy közösen írt dalt, de van egy munka, amelyen egy ringatót énekelünk. Úgy gondolom, hogy sötét tartalmak felszakadását követően a gyógyító figyelemnek teret kell adni, a ringatás gesztusa is jelen kell hogy legyen, ahogy azt az előbb is említettem. A falakra a rapszövegeim részletei vannak felfestve, a műveken pedig szlogenszerűen megjelenő, gyakran viccekkel operáló sorok vannak, így a néző több szinten tud bevonódni ebbe a térbe. Ezenfelül a kiállításhoz tartozik egy vezető is, ami segítséget kínál a legtöbb elem értelmezéséhez, ha a látogatók túlságosan elveszetten éreznék magukat ezen a játszótéren.
Mire alkalmas ez a játszótér?
Látni kell ennek a kiállításnak a fesztávját: azt gondolom, képes elindítani egy diskurzust, megmutatja, hogy lehetnek olyan terek, ahol le lehet bontani a falakat, az egyéni megküzdési stratégiákat meg lehet osztani, és el lehet sajátítani újakat a gyógyulás érdekében. Ez sokarcú tér: biztonságot is szeretne ajánlani, simán be tudod verni a fejedet, ha nem vigyázol, de meg lehet pihenni benne, és elő tud készíteni egyfajta továbblépést is. Folyamatában vizsgáljuk, hogy hova tágítható ez a játszótér.
Miért volt fontos, hogy a köztéri akciókon túl egy múzeumi térben is bemutatkozzon a projekt?
Nem gondolom, hogy a képzőművészet helye feltétlenül a múzeumban van, vagy hogy jót tesz, ha azt feltételezzük, hogy bizonyos jelenségeknek, működésformáknak rögzített helyük van. Én magam is folyton fészkelődöm, új pozíciókat próbálok ki. Mégis fontos számomra,, hogy megnézzük, az intézményi keret miként hangolja a projektet. Többször ki lett próbálva már ez köztéren, viszont a vadonban levésnek is megvannak a korlátai, kint fúj a szél, esik az eső. Egy múzeumi térben nem csak a műtárgyak vannak védettebb helyzetben. Valamint az intézményi keret legitimálja az egész projektet, így ez egyfajta továbblépést is jelent.
A Kassák Múzeum pedig azért is fontos, mert a Kassák körül felépülő hálózatosságot ez a projekt is megidézi: egy közösséggel kollaborálok ebben a projektben, nemcsak a saját praxisomat építem, hanem igyekszem másokat is bevonni ebbe a játékba.
Az interjú folytatása a Kultúra.hu oldalán olvasható.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
