Kenyeret lehetne szelni rajta – így dicsérik a korszerű számítástechnikai eszközöket, a füzetnyi laptopokat, tableteket, kártyanaptár méretű mobiltelefonokat. A technológia, a miniatürizálás csodái, hogy zsebben elfér ma minden tudásunk, amihez még alig néhány évtizeddel ezelőtt is könyvtárnyi szakirodalom, raktárnyi bonyolult eszköz szükségeltetett.
Hirdetés banner 1
De miért törekedett ugyanerre a „zsugorításra” már évszázadokkal ezelőtt is az ember, amikor sem a megfelelő eszközök, sem a technológiai tudás nem állt rendelkezésre? Két évvel ezelőtt, a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeum alapításának tizedik évfordulóján a Tudományközi kalandok a játék világában című konferencián keresték erre a válaszokat a múzeumi szakemberek. Pontosabban: Moskovszky Éva játékgyűjteményének babaszobáit vizsgálva sok más mellett azt is feltárták, hogy a szobák apró elemei játéknak készülhettek-e eredetileg, s ha nem, akkor vajon minek.
Meglepő tapasztalat, hogy hányféle múzeumi szakterület érintett a kérdésben: kicsinyítették a bútorokat, a lakástextileket és a konyhai eszközöket, miniatürizálták a dísztárgyakat, a viseleteket és a könyveket – sőt magukat a játékokat is. A babaszobákban porcelánbabák apró másai játszanak még kisebbekkel… Több előadásból kiderült, hogy a babaházak nem csak játéknak számítottak, pedagógiai szerepük is volt még a 19-20. század fordulójáig.
Tulajdonosuk társadalmi státuszát tudatosították, a társasági életre, a felnőttszerepekre készítették fel a leányokat a házvezetési feladatoktól az öltözködésen át egészen a lelki életig. (Hadd jegyezzük meg: Barbie és Ken, a rendszerváltás után felcseperedők babasztárjai szintén egy – újabb – életforma tanítómesterei voltak.) E nevelési célok érdekében számos hétköznapi tárgy kicsinyített mását helyezhették el a babaházakban, amelyek nemcsak élethűek voltak, hanem akár eredeti funkciójuknak megfelelően is működhettek. Azon sem kell meglepődnünk, hogy ezek a liliputi komódok, kályhák, serpenyők és versantológiák a gyerekszobákban kötöttek ki ugyan, ám nem feltétlenül oda készültek. Adott a kérdés: miért készített akkor kicsinyített tárgyakat az ember?
A Moskovszky-gyűjtemény miniatűr könyveit például nyomdatechnikai remekként határozta meg Elbe István, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa a konferencián. Hiszen az ilyen köteteket nagyobb testvéreik mintájára gyártották, s még éppen olvasható művek. Ugyan pontos adatunk nincs arról, mióta készülnek miniatűr kiadványok (nem megbízható források szerint egy dióhéjban elrejthető Iliaszt már Cicero is ismert), annyi azonban biztos, hogy történetük legkevesebb a könyvnyomtatással egyidős. Praktikus okokból nyomtak eleinte vallási témájú miniatűr könyveket: zsoltárokat, hitbéli tanácsokat sorjázó, tömött füzetkéket még apró bőrtokban az övükre fűzve is hordtak a szerzetesek – hiszen a tenyérnyi méretnek a hordozhatóság volt a lényege. Ezek 18. századi utódjai voltak a körömnyi naptárak, a francia mignon almanachok, a német Finger Kalendarok, amelyek inkább hölgyek használatára készültek, így nyakba akasztható vagy gyűrűbe rejthető változataiknál gyakran tükröt is ragasztottak díszes kötéstábláik belsejébe.
A cikk folytatása az MNMKK Iparművészeti Múzeum oldalán olvasható.
