Már önmagában a kiállítás címe is rendkívül izgalmas és több kérdést is felvet. Hogyan született meg a kiállítás ötlete és miért épp ezt a címet kapta?
Az ötlet egy kiállítássorozat részeként született meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum ugyanis komplex írói hagyatékokat gyűjt, ez azt jelenti, hogy nemcsak a kéziratokat, hanem az írók bútorait, ruháit, a róluk készült fényképeket, vagy a róluk készült és az általuk gyűjtött festményeket, szobrokat is őrizzük. A múzeum fennállásának 70. évfordulója alkalmából először egy két részből álló tárlat nyílt a PIM fotógyűjteményének íróportréiból. Ezt követte egy relikviakiállítás, amely az írók által gyűjtött tárgyakat állította középpontba, tehát tulajdonképpen a gyűjtés a gyűjtésben lett a témája.
A mostani, harmadik kiállítás a kéziratokra koncentrál, de nem általánosan, hanem specifikusan a naplókra. Naplókat és más úgynevezett egodokumentumokat mutatunk be, amelyek a kutatók és az olvasók számára is rendkívül izgalmasak manapság. Úgy gondoltuk, hogy a látogatók is könnyen kapcsolódhatnak ehhez a témához, hiszen szinte mindenki írt már naplót életében, vagy legalább olvasott egyet, ha mást nem, fiktív naplót, például Bridget Jones naplóját vagy Adrian Mole naplóját.
A kiállítás címét – Halálom esetén elégetendő – Füst Milántól kölcsönöztük, aki korai naplóinak belső oldalára rendre ezt a mondatot írta. Ez önmagában is sokatmondó, de az igazán izgalmas az, hogy később, 39 évnyi naplóírás után, amikor egy időre elvesztek a naplói, s majd újra előkerültek, teljesen megváltozott Füst Milán viszonya hozzájuk. Abbahagyta az írást, és inkább a meglévő naplóit kezdte el rendszerezni. Átmásolta papírról füzetbe, majd nagyobb füzetbe, végül legépelte őket. Ekkor már azt vallotta, hogy ezek jelentik élete fő művét. Vagyis eljutott odáig, hogy a „halálom esetén elégetendő” naplók egyszer csak kiadásra szánt, életművé emelt dokumentumokká váltak.
Hogyan jutnak el hozzátok ezek a naplók és egyéb tárgyak, dokumentumok? Megkeresnek titeket az örökösök vagy ti keresitek fel őket?
A komplex hagyatékok többnyire úgy kerülnek be hozzánk, hogy az örökösök keresik meg a múzeumot. Ez a leggyakoribb út.
Ugyanakkor volt már olyan is, például Szentkuthy Miklós esetében, hogy maga az író ajánlotta fel a hagyatékát – beleértve a naplóit is – a múzeumnak. Ráadásul ő külön kérte is, hogy naplóinak egyes részeit zároljuk. Az 1949-ig írt bejegyzéseket a halála utáni 25 évig, a későbbi részek pedig 50 évig – vagyis 2038-ig – ne legyenek hozzáférhetők.
A kiállításon be is mutatjuk, hogyan tároljuk a lezárt, leragasztott dobozokat a raktárban. A ’49-ig tartó részeket már fel lehetett nyitni, mivel Szentkuthy 1988-ban hunyt el, de a többi anyaghoz 2038-ig senki sem férhet hozzá.
Bizonyára rengeteg napló került hozzátok az évek során. Mi alapján válogattátok ki, hogy melyek kerüljenek be a kiállításba? Gondolom, nem lehetett mindegyiket bemutatni.
Sajnos valóban nem tudtunk minden naplót kiállítani, ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor többféle szempontot alkalmaztunk a válogatás során.
Az első szempont maga a külső megjelenés volt. Szerettük volna bemutatni, hogy milyen különféle írásképek, kézírások jelennek meg a naplókban, illetve, hogy milyen hordozókba, milyen füzetekbe íródtak ezek. Van is egy terem, ahol azt mutatjuk be, hogy ki milyen típusú hordozót választott, például iskolai füzetet, határidőnaplót, vagy akár saját készítésű füzetet.
Néha maguk a szerzők is írtak valamit a napló külsejéről. Nagy László például az egyik naplójáról azt jegyezte meg, hogy „csúnya”, egy másikról pedig, hogy „szebb”.
Kiemeltünk néhány különleges darabot is. Megkerestük a gyűjtemény legkisebb naplóját, a legnagyobbat, a legtávolabbról származót, és azt a típust is, ami a leggyakoribb, például a klasszikus pepita mintás iskolai füzeteket. Fontos volt számunkra, hogy a kiállítás vizuálisan is megmutassa, milyen eszközök szolgáltak a naplóírás médiumául.
A másik válogatási szempont tematikus volt. Olyan szövegrészleteket kerestünk, amelyek egy-egy közös témához kapcsolódnak. Például megnéztük, hogy különböző írók mit írtak arról, miért kezdtek el naplót vezetni. Vagy azt, hogy mit jegyeztek fel január elsején, karácsonykor, születésnapjukon, esetleg múzeumlátogatás után. Vizsgáltuk a naplóbejegyzéseket történelmi események szempontjából is, a március 15-i ünnepségekről, az 1956-os forradalomról, az első és a második világháborúról, a budapesti bombázásokról, de a rendszerváltás, a teljes napfogyatkozás és a Covid-járvány is szerepel a tematikus válogatásban.
A pandémiás időszakról már volt néhány napló a gyűjteményben, de kortárs szerzőktől is kértünk újabb szövegeket ehhez a blokkhoz. További tematikus egységeink például az útinapló, álomnapló, babanapló, háztartási napló, és olyan különleges típusok, mint a hangos napló, amikor valaki nem leírta, hanem diktafonra mondta el a napi eseményeket.
A naplóírás rendkívül személyes műfaj. Mi történik akkor, amikor ezek a nagyon belső, személyes írások bekerülnek egy kiállítótérbe? Elveszítik az intimitásukat vagy inkább új jelentéseket kapnak?
Szerintem inkább újfajta jelentéseket kapnak, hiszen a látogatók kapcsolódni tudnak hozzájuk, ami talán arra ösztönzi őket, hogy ők maguk is saját szövegeket hozzanak létre.
Másrészt ezeknek a naplóknak egy része már meg is jelent nyomtatásban, tehát valamilyen módon már kikerültek a szerző személyes teréből. És az is fontos, hogy az intimitás, az „egyes szám első személyű vallomás” nem minden naplóra jellemző.
Például Lesznai Anna naplói inkább munkanaplók voltak. Nem a magánélet eseményeit rögzítette, hanem művészi gondolatait, alkotásainak csíráit, mind irodalmi, mind képzőművészeti téren. Emellett gyakran írt a Vasárnapi Kör tagjaival való találkozásairól is, ezeket a bejegyzéseket pedig körbe is adta a tagok között.
Tehát egyfajta kollektív jellege is volt a naplónak, nem pusztán belső monológ, hanem párbeszéd. Ráadásul Lesznai is hasonló következtetésre jutott, mint Füst Milán, úgy érezte, hogy talán ez lesz a fő műve. Nem hagyott rendelkezést arról, hogy mi legyen a naplóival, így végül megjelenhetett belőlük válogatás. De Füst Milán, Móricz Zsigmond vagy Csáth Géza naplói is megjelentek.
Ugyanakkor több olyan naplóból is idézünk a kiállításon, amelyek egyébként nem a mi gyűjteményünk részei, például Karinthy Ferenc, Radnóti Miklós vagy Radnóti Miklósné naplóiból. Mivel ezek a naplórészletek szervesen kapcsolódnak a bemutatott anyaghoz, fontosnak tartottuk bevonni őket.
Mit tudhatunk meg a kiállítás alapján arról, hogyan és mire használták naplóikat a különböző korszakok írói? Milyen szerepet töltött be a naplóírás az életükben és az alkotói munkájukban?
Ez valóban nagyon izgalmas kérdés, mert a 19. században, javarészt az arisztokrata feleségek gyakran a családi narratíva rögzítésére használták a naplót. Gyarmati Fanni naplója ebből a szempontból különösen érdekes. Ő kifejezetten Radnóti Miklósnak írta, azt remélve, hogy ő majd elolvassa. Az, hogy Radnóti végül nem olvashatta, különösen tragikus fényt vet a szövegre. Később viszont Gyarmati úgy döntött, hogy halála után minden húzás nélkül megjelenhet, és így valóban nagyon érdekes dokumentuma lett a kornak, kettejük és Radnóti életének is.
Karinthy Ferenc naplója pedig azért érdekes, mert ő nagyon sokszor ír benne arról, hogy a naplója biztos nem jelenhet meg, mert túl sokat politizál benne. Mégis, később elkezdte publikálni az útinaplóit, és maga is feltette a kérdést: lehet, hogy végül csak ez marad meg belőlem? És valóban, a legmaradandóbb művei között ezek a naplók szerepelnek.
Karinthy Frigyes esetében pedig a naplóírás terápiává vált, első felesége halála után a gyász feldolgozásának eszköze lett, egyfajta belső menedék és kibeszélés. Szentkuthy Miklós naplóírása mindennapos tevékenység volt, egyfajta testi-lelki önfigyelés. Móricz Zsigmondnál a napló sokszor más műfajok „kudarcából” született; ha például egy levelet nem tudott vagy nem akart elküldeni, azt beillesztette a naplójába, így lett a levélből levélnapló. Csáth Géza klasszikus diáriumot vezetett, már gyerekként is. Naponta lejegyezte az időjárást, mit evett az iskolában, mit kapott karácsonyra, milyen jegyet kapott, és mindezt hihetetlen rendszerességgel. Fodor András naplója is hasonló ebből a szempontból, kronologikusan, pontosan rögzíti benne a napi eseményeket.
Említetted, hogy a naplók nemcsak a tartalmuk miatt érdekesek, hanem azért is, mert láthatóvá teszik az alkotás folyamatát. Gondolok itt az áthúzásokra, javításokra, különböző műfajok keverésére. Ezek mennyire járulnak hozzá a kiállítás élményéhez vagy általában a napló szövegének befogadásához?
A kiállításban megtalálható egy teljes falszakasz, amely ezeknek az áthúzásoknak van szentelve. Azt, hogy adott esetben egy író miért húzta át, semmisítette meg, vagy javította át egy-egy írását, nem lehet egyértelműen meghatározni. Például Jókai Mórnál jól látszik, hogy valószínűleg a cenzúrától tartva finomított egy-egy kifejezésen. Az áthúzás alatt még olvasható az eredeti szöveg, és az is megmutatkozik, hogyan szelídült a gondolat a papíron. Az áthúzások az egyes szerzőknél utalhatnak arra, hogy egyszerűen rosszul emlékeztek, vagy meggondolták magukat, mégsem mertek leírni egy gondolatot, esetleg olyan személyes titkot vetettek papírra, melyet utólag ők maguk is túl soknak éreztek.
Minden alkotó fejében megfogalmazódik egyszer a gondolat, hogy vajon mi lesz a naplója sorsa? Mert bár Füst Milán naplója végül nem semmisült meg, tudjuk, hogy Thomas Mann nagyon sok naplóját elégette, csakúgy, mint Fekete István. És ha egy író nem rendelkezik kifejezetten a naplója sorsáról, az jó eséllyel meg fog jelenni a jövőben.
Hogyan keveredik ezekben a naplókban a személyes nézőpont a történelmi eseményekkel?
Az első világháború kitörésénél látszik, hogy sokan eleinte lelkesedtek, de természetesen nem mindenki. Különféle nézőpontokat válogattunk össze, amelyeket egy vetítés formájában is bemutatunk. Ugyanígy foglalkoztunk az ’56-os forradalommal vagy Teleki Pál öngyilkosságával is; ki hogyan reagált ezekre az eseményekre, mit írt a saját naplójába.
Ami igazán érdekes, hogy ezekben a bejegyzésekben a történelem személyes történetté válik, vagy ahogy mi fogalmaztunk: magántörténelemmé. Mindenki a saját életén és szemüvegén keresztül szűri át a külvilág eseményeit.
Volt például egy látogatónk, aki elmesélte, hogy a felesége még kamasz volt a román forradalom idején, és a naplójába annyit írt erről a súlyos eseményről, hogy „Nem mehettem el a házibuliba, mert nem engedtek el a szüleim.” Ez persze életkori sajátosság is, de jól mutatja, hogy ugyanazt a történelmi eseményt mindenki másként éli meg attól függően, hogy éppen hol tart az életében, mi fontos neki abban a pillanatban.
Tapasztaltátok-e esetleg, hogy a kiállítás látogatói másként viszonyultak azokhoz a naplókhoz, amelyek szerzőit ismerték vagy szerették? Befolyásolta-e a befogadást az, hogy valaki mennyire kötődik az adott íróhoz?
Ilyen konkrét visszajelzéseket, hogy valaki máshogy olvasott volna egy naplót azért, mert szereti az adott szerzőt, nem nagyon kaptunk. Viszont azt tapasztaltuk, hogy volt egy rész a kiállításon, ahol azt mutattuk be, hogyan kezdődik egy-egy napló, hogyan zárul, illetve, hogy mit gondoltak a szerzők magáról a naplóírásról, ami nagyon megfogta a látogatókat.
Sokan magukra ismertek ezekben a kezdőmondatokban vagy visszatérő témákban. Többen mesélték, hogy „igen, én is újévkor kezdtem naplót írni”, vagy „én is a születésnapomon írtam először.” Volt, aki azt mondta, hogy életében csak egyszer írt naplót – egy gyerekkori táborozásról –, és mivel leírta, ma is pontosan emlékszik rá, hogyan történt.
A teljes interjú a Kultúra.hu oldalán olvasható.
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
