Miért pont az autizmusban érintetteket választották ki, miért tartották fontosnak, hogy ők is múzeumi tartalmakhoz jussanak?
Gyakran érkeznek hozzánk tanulásban vagy értelmileg akadályozott, illetve egyéb testi fogyatékkal élő gyerekek, de mi valóban az autistákat szerettük volna kiemelni. A kezdeményezés fő motorja az egyik kolléganőnk, Nemes-Jakab Éva volt, aki családilag érintett a témában. A Nemzetközi Cseperedő Alapítvánnyal ő már akkor szoros kapcsolatot ápolt, így lett a mi együttműködő szakmai partnerünk is az alapítvány. Emellett személyes érintettségem is van, a legjobb barátnőm fia is autista, nagyon sok időt szoktunk együtt tölteni közös nyaralások, baráti találkozók alkalmával, így bennem a kezdetek óta nagy a nyitottság, a kíváncsiság és az elfogadás. Mindig is szívesen foglalkoztam azokkal a csoportokkal itt a múzeumban, akik valamilyen szempontból eltértek az átlagostól. Szeretem azt, hogy más perspektívából közelítenek a témához, sőt az egész élethez és a világhoz is. Ez tanít engem, jófajta kihívás elé állít. Pont azért, mert mások, valahogy azt érzem, velük lehet igazán flow-ban lenni.
Mennyire van nehéz helyzetben ma Magyarországon egy olyan család, amely autizmusban érintett gyereket nevel, és épp úgy döntene, hogy múzeumba menne?
Ezt nem tudom megítélni, mivel nincs szakmailag is releváns látásom a helyzetre, nem néztem még ilyen szemmel a hazai múzeumi szférát. Az viszont biztos, hogy így, ebben a formában mi vagyunk az egyetlen autizmusbarát múzeum, s ha így nézzük, mindenképpen hiánypótló a kezdeményezésünk. Azt, amit mi nyújtani tudunk számukra, hogy hétfő délutánonként egyedül lehetnek a múzeumban, biztosan nagyon kevés intézmény engedheti meg magának. Ráadásul az autizmusbarát hétfőkön kívül nekünk van egy testvércsoport programunk is, ahol az autizmussal érintett gyerekek ép testvéreivel foglalkozunk. Merthogy ők is számos tényezővel küzdenek és áldozatai a helyzetnek, s velük általában senki nem foglalkozik. Sokuk kénytelen azzal együtt élni, hogy a testvérük lefoglalja a szülői kapacitás nagy részét, vagy akár bántalmazza őket.
Mennyire mélyedtek el az autizmus spektrumzavar kórélettanában a múzeumpedagógiai program kidolgozásakor?
A Nemzetközi Cseperedő Alapítvány nagyon sokat segített nekünk ebben, komoly szemléletformáló, érzékenyítő workshopot tartottak nekünk, ahol konkrét ismereteket szereztünk és kérdéseket is feltehettünk, majd több alkalommal is hospitáltak a foglalkozásainkon. Ezt követően lépésről lépésre átbeszéltük, végigvettük, miként tudnánk a foglalkozást autizmusbaráttá tenni. Hosszú és összetett folyamat eredményeképpen állt össze ez a program. A fő nehézséget az autizmus rendkívül szerteágazó megnyilvánulási formái adták, hiszen ez egy olyan rendellenesség, melynek számtalan fokozata létezik, az enyhe formáktól egészen a legsúlyosabbakig, a furcsán viselkedő különcöktől egészen az egy helyben ülő, ringatózó, nem kommunikálókig. Egy kiállításban végigmenni, ha nincs nagyobb tömeg, a legtöbbük számára megoldható feladat, de egy tárlatvezetésen részt venni, különféle feladatokat megoldani, játékokba bevonódni már sokkal erőteljesebb kihívás. Egy súlyosabb állapotú gyerekkel, aki erősen szorong szociálisan, minden szokatlan helyzet kiboríthatja, idegen helyek megijeszthetik, egészen másképp kell bánnunk, mint azzal, aki – ahogy az előbb is mondtam – kicsit különc módon viselkedik. Létezik olyan autista, akivel mindenről el lehet beszélgetni, ehhez megfelelő szókinccsel is rendelkezik, de többen vannak olyanok, akik nem is szeretnek és tudnak hosszú mondatokra figyelni. Ehhez a tág spektrumhoz nagyon nehéz múzeumpedagógusként adaptálódni, főképp akkor, ha az egy csoporton belül jelenik meg. Az alkalmazott módszertanon túl legtöbben – azt gondolom – ösztönösen találjuk meg azt a középutat, amely mindenki számára járható, nem unalmas az egyiknek és nem túl sok a másiknak.
Miben tér el a nekik tartott program?
Velük is ugyanabban a térben ugyanazt a hét próbát csináljuk végig, mint neurotipikus társaikkal, csak egyszerűsítjük a beszédhasználatot, rájuk szabjuk a verbális módszereket, speciális eszközöket használunk, és lazítunk a múzeumi szabályokon. Van például egy mágnestáblánk, amelyen lépésről lépésre vezetjük, hogy épp hol járunk, melyik próbánál tartunk, hogy ők is láthassák, nyomon követhessék – ez nekik biztonságérzetet ad. A foglalkozás elején sokat beszélgetünk arról, hogy mitől hős egy hős, vagy mit kell megtennie ahhoz, hogy azzá váljon. Ilyenkor nem használunk bonyolult szavakat, mondatokat, igyekszünk egyszerűen fogalmazni. Az új környezetben való eligazodást piktogramok, rajzok és képes útmutatók is segítik, a kiállítás bejárásához pedig speciális vezetőfüzetet és hasznos tárgyakat rejtő családi tarisznyát vehetnek igénybe. Az empátia megélése, az érzelmek kimutatása és a társas kapcsolatok terén szinte a legtöbbjük komoly nehézségekkel küzd, ezért amikor ezek a témák kerülnek terítékre, érzelemkártyákat vetünk be. Ezek segítségével tudunk érzelmekről beszélni akár egy mese vagy történet kapcsán is. Amikor belépünk a mesebirodalomba, ahogy mi hívjuk, van egy plafonra vetített mesénk, ahol ugyancsak egyszerűbben kell átadnunk a látottakat, hallottakat, hiszen nekik nehezebb az ok-okozati összefüggéseket megérteni, hogy egy szereplő miért indul útnak, mit keres és mi a motivációja. A játék során vannak olyan helyzetek, amikor érzékszervi próbák várnak rájuk, amelyeket ők is könnyen meg tudnak oldani: itt egy labirintuson kell végigmenni, a tojáshoz felmászni, szagolgatni, hallgatózni, tapogatni. Nagyobb döntési szabadságot is biztosítunk nekik, aki szükségét érzi, félre tud vonulni a kijelölt pihenősarokba, de ki is mehet az előtérbe, ha szeretne.
Készült számukra egy kisfilm, melyet előzetesen meg tudnak nézni. Ez is a biztonságérzetüket szolgálja?
Igen, abszolút! Számukra minden, ami idegen, ami eltér a megszokottól, ijesztő lehet, és ha nem érzik magukat biztonságban, agresszívvé, feszültté válhatnak vagy éppen befelé fordulhatnak. Épp ezért találtuk ki, hogy már az érkezés előtt lehetőségük legyen rá, hogy otthonról ismerkedjenek a térrel, a múzeumi szokásokkal. Erre szolgál a kisfilm, egy letölthető szociális történet, a múzeum térképe és a múzeumi szabályokat bemutató rajzos tábla is. Nekünk, szakembereknek pedig a foglalkozás alatt mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy ezektől ne térjünk el jelentősen. Érdekes paradoxon egyébként, hogy minden, ami a mesékkel kapcsolatos, pont ellentmond az autizmus által elvártaknak. A mesék ugyanis mindent elemelnek, szimbólumokba sűrítenek, tehát nem konkrétak. Az autistáknak meg pont erre lenne szükségük, hiszen ők inkább fekete-fehérben gondolkodnak. Mi itt azt pedzegetjük, ami nekik komfortzónán kívüli.
Tudják fogadni a súlyosabb állapotú autista gyerekeket is?
Igen, mindenkit tárt kapukkal várunk. Voltak már nálunk olyan kerekesszékben ülő gyerekek is, akik egyáltalán nem kommunikáltak, semmiféle reakciót nem mutattak, ugyanakkor sose tudhatjuk, hogy egy látszólag börtönbe zárt testben mi zajlik. Nem szabad elfeledkezni a gyerekekkel érkező és őket gondozó, nevelő, tanító szakemberekről, pedagógusokról sem, akiknek ez éppúgy élmény, sőt, a legfontosabb, hogy az itt átéltek közös pozitív élménnyé válhatnak, ami erősíti a gondozó és a gondozott közötti köteléket és együttműködési hatékonyságot.
Elvárható-e egy ilyen múzeumlátogatástól bármilyen hosszabb távú pozitív hatás?
Mi nem terápiás intézmény vagyunk, nem követjük nyomon a látogatóink életét, így nem cél ennek elérése sem. Mi abban szeretnénk segíteni az autizmussal érintett gyerekeknek, hogy a nálunk tett látogatással megkönnyítjük a mindennapi életben való boldogulásukat. Ahhoz, hogy végig tudják csinálni ugyanazt a hét próbát, amit mindenki más, mi megteremtjük a feltételeket, és rugalmassággal, elfogadással és szeretettel fordulunk feléjük. Ha ez sikerül, én hiszem, hogy óriási és akár életre szóló sikerélménnyel gazdagodhatnak. Évekkel ezelőtti történet, de ma is élénken él bennem: járt nálunk egy mutista (pszichogén hallgatással járó kommunikációs zavar – a szerk.) óvodás kislány, akinek az óvónői csak legyintettek, hogy ne fáradjak, ő soha senkivel nem beszél, csak otthon. És láss csodát, itt egyszer csak váratlanul megszólalt. Szóval nem tudhatjuk, kiben milyen hatást okozunk, ki mit visz el innen magában és az itt átélt élmények hogyan élnek benne tovább.
Fotók: MNMKK PIM Mesemúzeum
