1798-ban állított és a kegyes utókor által felújított zarándokkereszt meg az elé helyezett, elmélkedésre, múltba révedésre ideális márványpad mellett haladok el Piliscsabán, ahol ma átadják az Országos Széchényi Könyvtár archivális raktárát. Egy olyan épületet, amely ehhez a kereszthez hasonlóan, de a legkorszerűbb módszerekkel a feledés ellen fog tenni, az emlékezetnek és a kultúra kincseinek állít emlékművet, időkapszulába rejti, amit különben elvesztenénk, mert írott dokumentumokról lévén szó, amelyeknek főleg a papír a hordozójuk, ha nem vigyázunk rájuk, elporladnak, noha a tartalmuk az örökkévalóságnak volna szánva. A nagy paradoxon ez ügyben az, hogy a feltűnően szép épületet csak nagyon kevesen fogják látni és fokozottan őrzik majd, hiszen mindaz, aminek gyűjtőhelye lesz, pénzben nehezen kifejezhető értékű, és kizárólag azért lesz itt, hogy az épségét megőrizzék.
Találgathatnánk, hogy mégis hány (milliárd) forintot, eurót, dollárt érő dokumentum lesz a raktárban, amikor megtelik, és sokan bizonyára hiányolni fogják az összeg megnevezését (A kis herceg óta tudjuk, hogy a felnőttek csak akkor látnak szépnek egy házat, ha megtudják, hogy egymillió dollárt ér). Ilyen összeg azonban nem létezik, mégpedig azért, mert minden összeget felülmúló értékű gyűjtemény fog ideköltözni – számunkra, magyarok számára mindenképpen. Hogy valamilyen számot mégis írjunk: a raktár építése huszonötmilliárd forintot emésztett fel, és ez a kulturális beruházásokra vonatkozóan nyugodtan történelminek nevezhető összeg az új épület látványában, anyagaiban és apró részleteinek igényességében egyaránt érzékelhető már a laikus szem számára is. Az átadási ünnepség kezdetén vetített film alaposan rá is játszik e bizonytalan képzeteinkre, és lélegzetelállító ütemben vezet végig az építkezés folyamatán, hatalmas számok sorolásával téve tökéletessé a hatást. 631 nap alatt, 8448 tonna beton és 1194 tonna betonvas felhasználásával 11 216 hasznos alapterületű épületet emeltek, amelyet 2730 négyzetméternyi rézlemezzel fedtek be. A raktárban 81 ezer folyóméternyi polc várja a könyveket, amely Budapest és Gyöngyös távolságának feleltethető meg.
Világunkban minden mozgásban van, és ennek állandó változás a következménye, kezdi beszédét Rózsa Dávid, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója. Morajlanak a Pilis hegyei is, és noha rég lezajlott folyamatok-változások eredményei, számunkra az időtállóság jelképeivé váltak. A Pilis csendjében, óvó ölelésében ma itt áll a nemzeti könyvemlékezet temploma, amelybe a könyvtár vaspéldányai fognak kerülni, hogy biztonságban legyenek minden ártó hatástól, és csak az idő írhasson széljegyzetet a lapjaikra. A tervét Turi Attila Ybl-díjas építész, az MMA elnöke készítette, és a Makovecz-örökség, az organikus építészet jegyeit hordozza magán, könyvet formázó alakjával érzékelteti a funkcióját. Stabil pont akar lenni az idő mozgása ellenében, akárcsak az idén 222 éves Országos Széchényi Könyvtár. Sokak teremtő gondolatának eredménye: annak idején már Szőcs Géza is bábáskodott az érdekében, és Rózsa úr elődjének, Tüske Lászlónak, valamint Maróth Miklós akadémikusnak is jelentős szerepe volt abban, hogy egy 2020-as kormányhatározat alapján végül megépülhetett.
A beszéd után friss energiákkal felrázó néptáncműsor következik szilaj, improvizációs elemekkel tarkított legényessel, és fotós kollégám ennek kapcsán elmondja: nemrég volt a Kobuci Kertben egy olyan alkalmon, ahol a színpad néptáncosainak jókedvétől fellelkesülve körülbelül három-négyszázan táncoltak egy emberként, pedig sokan láthatóan is nem ismerték a tánclépéseket. Ez annak a bizonyítéka – vonjuk le a tanulságot –, hogy a kultúra valamiként a lábunkban is ott van, és sokszor csak a megfelelő alkalom hiányzik ennek a felfedezéséhez.
Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke Umberto Eco A rózsa neve című zseniális regényéről és a történet vak könyvtárosáról beszél, aki úgy gondolta, bizonyos tudások és emiatt bizonyos könyvek veszélyesek. A tudás valóban kettős természetű: az atomenergiát, a génmanipulációt és az internetet egyaránt felhasználhatjuk jó és rossz célok érdekében. A kultúra egyaránt hordoz fenségest és félelmetest, nekünk mégsem az ítélkezés vagy a cenzúrázás a dolgunk. Annak idején, miközben a kolostorokban kódexeket másoltak a szerzetesek, odakint barbár hordák pusztítottak. És miként akkor a kolostorok falai, ez az intézmény is erődünk lehet a felejtés ellen. De minek kellenek egyáltalán könyvek – kérdezik sokan –, ha már ott a kezünkben az okostelefon? A hiteles tudás érdekében. Hogy Platón barlanglakóihoz hasonló helyzetünkben tudjuk: noha mi már a barlang falának árnyékait sem figyeljük (annyira leköt bennünket ugyanis az okostelefon), létezik a barlangon kívüli, színes-szagos világ. A virtuális valóság az igazi nélkül nem létezhet, míg az előbbi nélkül elég jól megvoltunk évezredekig. Az épület, amelyet ma átadunk, egyfajta időgép, tudáshíd a múlt és a jövő között, az emberi tudás sokszínűségének, az emberiség kollektív tudásának felmutatója, őrzőhelye és továbbadója lesz.
Berettyán Nándor ezután elmondja Ady Endre Menekülés az Úrhoz című versét, amely talán úgy kapcsolódik a mai alkalomhoz, hogy szó van benne egy korábbi, szebb világról, és a költő mintha ahhoz a régebbihez, jobbhoz szeretne visszatérni. Imádkozásra és egy van-vagy-nincs Úrhoz való visszatérésre: értékekhez való ragaszkodásra buzdít, amely – gondoljunk csak bele – nemzedékről nemzedékre jellemez bennünket, amikor a „régi szép időkre”, gyermek- és fiatalkorunk szentnek érzett tudására emlékezünk. Megtapasztaljuk, hogy mennyire mulandó mindaz, amit mi akkor öröknek hittünk, és azt szeretnénk, ha az új nemzedékek is értenék, miért volt számunkra az az értékvilág annyira fontos.
Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter Széchényi Ferenc nyomán a tárgyi és az írott kultúra összetartozó voltáról beszél. Arról a kulturális értékről, amely az alapító könyvtárából és egyéb tárgyaiból, például érmegyűjteményéből nőtt ki, és ma már könyvek millióival szolgálja az olvasókat. Közgyűjteményeink, így a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ intézményei és ez a raktár is identitást őriznek, vonzásképesen gondoskodnak kulturális örökségünkről.
Az épület bejárása során bebizonyosodik, hogy grandiózus munka vár a könyvtár és a raktár digitalizálóműhelyeinek munkatársaira. Évi hatvanmillió oldalnyi könyv és egyéb dokumentum digitalizálását tűzték ki célul. Ha ez a tervezett négy-öt év alatt megvalósul, Európa élmezőnyéből, ahol most vagyunk, a világéba rukkolhatunk elő.
A háromszintes raktárba lépve kissé megszeppenünk, mert az ajtón azt olvassuk, hogy oxigénredukált a levegő. Kiderül azonban, hogy erre a redukálásra csak akkor kerül majd sor, amikor már minden könyv bekerül a helyiségekbe. Tűz esetén az oxigén teljes elvonására is lehetőség lesz, amely a tűz elfojtása révén minimalizálja a károkat. Az őrzött dokumentumok jellegének, igényeinek megfelelően tizedfoknyi pontossággal be lehet állítani a termek hőmérsékletét és páratartalmát. „A hangjelzés megszólalása után a helyiséget el kell hagyni!” – olvassuk a kijáraton, és noha hangjelzés nem hallható, engedelmesen átlépünk a következő terembe, a restaurátorműhelybe, amely azonban ma az állófogadás helyszíne. Van mit ünnepelni, állapítjuk meg, és hozzá is látunk.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
