Isten a felfoghatatlan – a mindennapi létezésen túli világ, a minden és a semmi – jelképe. Kassák istenképe önmaga és a világ megértésének vágyához köthető, egyfajta létértelmezés, létmagyarázat, ami végigkísérte életét, hatott a személyisége fejlődésére és műveire. Emellett felfogható egy önkeresési, önmegértési, önmegvalósítási folyamatként is. Standeisky Éva történész előadása ezen istenkép evolúcióját s annak lélektani indítékait és az alkotásban megnyilvánuló jelenlétét vizsgálta. Kassáknak az önmegvalósítás stációit magába foglaló istenképe leginkább költeményeiből ismerhető meg, amelyek közül számos elhangzott az estén Őze Áron színművész előadásában.
„Kassák Lajos istenképén én elsősorban az élethez, a földi léthez és a megismerhetetlenhez fűződő viszonyát értem – kezdte előadását Standeisky Éva. – Ez a lét felfoghatatlanságán, a természet emberfölötti hatalmán, az élet tiszteletén alapszik. Gondolatvilágában ötvöződik az evilágiság és a nyugtalanító-megnyugtató transzcendenciaérzet, ami egyszerre értelmezhető élethitnek és a teremtett művei megmaradásában bízó alkotáshitnek.”
Istenhez fűződő viszonyáról számos filozófus, író és gondolkodó is töprengett már, így elsőként ezek közül válogatott Standeisky Éva. Megismerhettük többek között az amerikai pszichológia atyja, William James, Karl Jaspers, Emil Cioran, Maurice Merleau-Ponty gondolatait. Végül Miguel de Unamuno spanyol író, költő istenértelmezését hallhattuk: „Az istenérzet nem más, mint maga a homályos és születőben levő személyiségérzet. Önmagunkat, öröklétünket keressük istenben, azt várjuk, hogy istenévé tegyen bennünket. Az élet kétkedés, és az élet nélküli hit nem más, mint halál. Az isten folyamatosan hozza létre magát, éspedig az emberben és az ember által.”
A kassáki életmű szerves részét képező szabadversek, képversek a mai napig népszerűek, és megőrizték frissességüket. A díszterem pódiumán egy festőállványon az író egyik jellegzetes képverse kapott helyet, mint megtudtuk, a 18-as számú, melyen képpé formálva a következő szöveg olvasható: „Anna, Annácskám, az UR megjelent a vizek fölött és keservesen sir.” Éva elmondta, hogy az Anna név nem egy bizonyos személyhez köthető, hanem Kassák nőideálját testesíti meg, s bizonyos mértékig az alteregója is. A sír igén az ékezetként használt hatalmas fekete pont a „fekete nap”, a teljesség, a tökéletesség szimbóluma, mely költői kép többször előfordul Kassák műveiben, s a mindenség mellett a fenyegető semmit is jelképezi. A síró Isten megjelenítése a képversben szokatlannak tűnik, azt sugallja, hogy az Úr nem elégedett az általa létrehozott nagy művel. Más alkotónál is találhatunk Istennek a teremtett műve iránt érzett elkeseredettségét versbe foglaló alkotással. Petőfi Sándor Az őrült című versében ekképp fogalmaz:
„Hisz sírnom kellene.
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhőszemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.”
József Attila a vélelmezett teremtéskudarcról így ír: „Nagyon utálkozhatott az Isten, Hogy ilyen csúnya planétát köpött!”
A következő részben az előadó Kassák gyerekkori lázadásainak istenvonatkozásait világította meg. A gyermek Kassák számára az apja, a katolikus vallás révén pedig a szülőapjához kapcsolódó teremtő Isten voltak magára találásának akadályozói. Tizenegy és fél évesen az apai elképzeléssel szembeszegülve kibukott a gimnáziumból, és a saját útjára lépett: lakatosinasnak állt. Isten mindenhatóságába vetett hitét pedig akkor vesztette el, amikor inas korában parittyával rálőtt a temetői Krisztus beüvegezett képére, s tettéért nem sújtott rá az Isten haragja. Lázadásának e két fázisát az estén Kassák önéletrajzi regényéből, az Egy ember életéből vett két hosszabb idézet szemléltette Őze Áron előadásában.
Az apa elleni lázadás nyomai Kassák legismertebbé vált művében, A ló meghal a madarak kirepülnek című hosszúversében is megtalálhatók, amit a költemény részeként elhangzott alábbi idézet szemléltetett:
„…valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek
az érsekújvári plébánián…
a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott
leveszem rólad a szárnyaimat ó Szent Kristóf te sohse leszel az apád fia…
aki aludni készül fényesítse ki az ólomrudakat
az órák fehér juhászkutyákon kísértenek
éreztem mindennek vége…”
Őze Áron tolmácsolásában meghallgathattuk a Bajlódás az apával című verset, amelyben a sajgó apahiány a teremtő Atya, az Isten hiányává teljesedik ki. Itt a költemény végét olvashatjuk:
„Ólmos, vak eső pereg a magasból
s így szenvedek rossz álmomban tehetetlen
legalább, ha a kezem nyújthatnám feléd
a homlokom egy csókra, én Istenem!”
Bár Kassák igen hamar elhagyta a tételes katolikus vallást, de az istenszükséglet, illetve egyfajta felsőbb, segítő erő iránti igény továbbra is megmaradt benne, s ez a hitszükséglet különböző formákban meg is jelent az alkotásaiban. Az 1945-ben megjelent, a második világháború megpróbáltatásairól szóló, Kis könyv haldoklásunk emlékére című lírai naplókönyvében így ír: „Van valahol egy fehéren izzó fénypont, ami felé repesőn vágyódik a lélek. A bizonytalanságfészket amiben előbb-utóbb meg kell fulladnom, idejében el szeretném hagyni. Jobbkezem mutatóujjét felnyújtom a hínárból, mint az Anyaszentegyház tornyát, hogy egy hatalmas gyártelep kéményét, de lássátok, senki sem közeledik felé a kopár, kiégett pusztákon át. Süppedő talajon térdelek, és egyedül imádkozom.”
A Holló kiált fölöttem című versben az öregséggel járó elmúlásérzet kötődik össze Istennel. Az Őze Áron tolmácsolta költeménynek itt csak egy részletét idézzük: „Merre és meddig vándoroljak még? Uram, Uram, nem ismerlek Téged s ha ujjam hegyével ajtódon kopogok nem tekintesz ki hozzám, hogy lecsillapítsd vergődő szívemet, melyen irdatlan gyomok és dudvák burjánoznak.”
Az est második felében az író Jézushoz való kötődése volt a fő téma, melyet így vezetett be a történész: „Míg Istent az atyával, a mindenhatóval azonosította, addig Krisztusban mintha a testvérét látta volna, és úgy gondolta, hogy halála után alkotásai révén megmaradóvá – örök életűvé – válik.”
Szó esett róla és a vetítőn is látható volt Matthias Grünewald fő műve, az Isenheimi szárnyasoltár is, amelyet Kassák 1909-es európai csavargóútján látott, s amely mély benyomást tett rá, különösen a középső oltárkép megfeszített, görcsbe rándult kezű Krisztus-korpusza. Az Egy ember életében így örökítette meg a csaknem két évtizeddel korábbi élményét: „Grünewald halott Krisztusa él, ez a kép nem az értelemhez, hanem egész kozmikus életemhez szól. […] nagy biztonságérzés lobogott bennem, éreztem, ezen a ponton vagyok leginkább önmagamnál, inspirálódtam, és dolgozni kezdtem, mint akiben kivirágoznak az elnyomott erők. S ilyenkor nem zavartak az anyagi nyomorúságok, leváltak rólam a kölöncök, s repülni tudtam, szinte testetlenül.”
Ezután az 1920-as évek elején Bécsben töltött kényszerű emigrációs évekről és az előadás témájához köthető, ott született művekről hallhattunk.
„Már itthon, a harmincas évek második felében született versben, a Felhőtlen éjszakában – így Standeisky – Kassák önmegvalósításának egy következő szakasza rajzolódik ki: a keresztényiség és a szocializmusfelfogás – az égi és a földi hit – eggyé lényegülése.”
„Vannak, akik azt hiszik, sebeiddel elszálltál
e földről. Óh, Jézus, én a mi örök összetartozásunkról beszélek
s ahogy a decemberi hold árnyékot vet mellém
látom, hogy TE is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek
s én most egy halott katonára gondolok, aki az árokban feküdt
s a távoli égre bámult két nyitott szeme.”
Az előadás Kassáknak mint alkotónak a Krisztussal mint teremtővel való hasonulását fejtegette, amit a történész önistenülésként, önjézusiasodásként értelmezett. Az író gyakran mérte magát a Teremtőhöz, s hitt abban, hogy az alkotásai őt is megmaradóvá, halhatatlanná teszik. „Nem lehetsz te más, mint én”, fordul Kassák az Istenhez az Egy törött váza előtt című művében. A történész számos ideköthető verse közül a Kegyetlen szépség címűt emelte ki, melyet a halála előtti évében írt a nyolcvan évet megélt alkotó.
„Élt egy ember
és keresztre feszítették.
Mindenki elfordult tőle
de hajnalonként
halott jobbkarján
egy sárga rigó
fütyörészett
messzehangzón.”
Megnézhettük a Kassák halotti maszkjáról készült fotót is, amelyen talán kiegyensúlyozottabbnak látszott Kassák arca, mint életében valaha. Barátja, Bálint Endre festőművész – Kassák egykori Munka-körének tagja – emlékező mondatait idézte az előadó: „Beteg volt és fáradt, tudtuk, hogy nagyfokú idegessége az ismeretlennek szólt, aki lefékezte tempóját. Istennel volt már vitája, de a halált elfelejtette megszemélyesíteni: a nemlét valóban nem létezett Kassák számára; itt csődöt mondott a képzelete. A világosság volt Kassák Lajos nyersanyaga: fényeket préselt kockává, hogy legyen építőanyaga. Vallásos volt: ha ez alatt azt értem, hogy az ’örök világosság’ hittétele szerint cselekedett.”
Standeisky Éva így foglalta össze előadását: „Kassák istenképének alakulása Kassák szabad emberré válásáról szól. Az alkotásaiban megnyilvánuló istenképét egyéniségének változásán, alkotóvá válásán – lázadásán, önmegvalósításán, önmegértésén – keresztül igyekeztem érzékeltetni. Kassák meg akarta érteni a világot és benne önmagát. Teremtő íróként, művészként, az elesettek, a kiszolgáltatottak sorsán tettekkel, példamutatással segítő, közéletformáló emberként alkotott meg egy saját istenképet.”
Az est a Ferenczi Sándor Egyesület, a József Attila Társaság és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös rendezvényeként valósult meg. A sorozatot szerkeszti és az esteket vezeti Takács Mónika irodalomtörténész.
