Mónika irodalmi életünk jeles alakjaként mutatja be Juhász Annát, aki örömmel konstatálja, hogy ezen a mai tinik által „offline találkozónak” nevezett esten milyen sokan megjelentek, amely azonban valójában maga az élet, mint ahogy az életünk is át van szőve az olvasmányélményeinkkel. Szabó Magda művei tükrök, amelyekben varázslatos módon mindig önmagát, a maga lelkét pillantja meg az ember. Melyik regényét olvasta elsőként, kérdezi Mónika. Az őzt – válaszolja Anna –, ráadásul egész fiatalon, mivel édesapjuktól, Juhász Ferenc költőtől – aki a legnagyobb magyar prózaírók egyikének tartotta Szabót – nyár elején mindig az őszig feltétlenül elolvasandó könyvek hosszú listáját kapták a nővérével, és az egyik ilyenen szerepelt.
Anna ezen a ponton felolvassa Szabó Magda Gutai Magdának írt levelezőlapját, amely érzékelteti, hogy a két alkotó mennyire bizalmas kapcsolatban volt. Mónika ezután a Liber Mortis, Szabónak a férjéhez már elhunyta után írt leveleit és naplóját tartalmazó kötet ügyében érdeklődik, és ezzel a mai alkalom egyik fontos témáját: irodalom és „valóság” egymáshoz való viszonyát hozza szóba. Számára ugyanis ez a munkája túl intim volt, amelyhez „kívülállónak” nem lehet túl sok köze. Az, hogy szeressenek, hogy „lennék valakié” és „látva lássanak”, az alapvágyaink közé tartozik. Szabó Magda ezzel a könyvével és a többi naplójával is példát ad a kapcsolatainkra vonatkozóan, válaszolja Anna. Az pedig, hogy a halott férjének úgy ír, mintha élne, arra bizonyíték, hogy az életet és a halált Pilinszkyt idézően egységben látta, amit szintén jó lenne megfogadnunk. Hiszen a napjainkat akkor tölthetjük a legméltóbban, ha mindre úgy gondolunk, hogy akár az utolsó is lehet.
Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda kapcsolatát egy olyan levélrészlet felolvasása segít jobban megismernünk, amelyben Szabó az élete részének, a bajtársának nevezi Nemes Nagyot, szintén múlt időben, annak már a halála után. Miután elhangzik, Anna kimond valami nagyon fontosat: hogy az irodalomban mindig a nyelv hordozza a lényeget, nem a történet.
Melyik regényébe írta bele a leginkább önmagát? – érdeklődik Mónika. Ez nem ilyen egyszerű, válaszolja Anna, mivel Szabónak sok arca van, és minden regényében megmutatja valamelyiket vagy az egyikből-másikból valamit. De egy 2003-as interjúban A pillanatot nevezte az önéletrajzi regényének. Az előbb már említett Az őz nagy hatással volt Annára tények és fikció viszonyára vonatkozóan, abban ugyanis Szabó Encsy Esztert, egy negatív figurát írt meg parádésan, és ahhoz magából is merített. Olyan író volt, aki gyanakodva tekintett a jó emberekre, mert úgy gondolta, hogy a jóságukkal előre „ki akarják fizetni” a környezetüket.
Mindannyian sok mindent hordozunk, sokfélék vagyunk, tehát például tudunk odaadók lenni, valakire nagyon odafigyelni, de az is szinte mindenkire igaz, hogy vannak olyan emberek az életében, akik megsértődtek rá, és a kapcsolata velük emiatt rendezetlen. Szabó a kapcsolataink sokféle színére, az azokat jellemző indulatokra képes rámutatni. Például a generációk közötti megértés nehézségeire, és úgy általában arra, hogy mit kezdjünk azzal az emberrel, aki másképpen gondolkodik, mint mi. Mózese például ahhoz adhat szempontokat, hogyan érthetjük meg jobban a családunkat.
Lehet-e a Für Elisét önéletrajzi könyvként olvasni? – kérdezi a házigazda. Valamiként Cili is, Dódi is Szabó Magda benne, annak jelzéseként, hogy sokfélék vagyunk egyszerre; esetleg annyira sokfélék, hogy az író nem képes az összes jellemvonást egy személybe belesűríteni. Cili és Dódi egymás tükörképei, fény és árnyék. Cili túlzottan, szinte sematikusan jó, Dódi lehetetlen, önző karakter. Szabó általuk a legőszintébben, kegyetlen igazmondással mutatja be magát. Egy regény soha nem „a” valóság, akkor sem, ha sok benne az autobiográf rész, summáz Anna.
Nézői kérdésként merül fel, hogy Szabó Magda mennyire alkudott meg a Kádár-rendszer viszonyaival, alkalmazkodott az elvárásaihoz például az Álarcosbállal vagy a Születésnappal. Anna nagyon szereti az Álarcosbált, amely az ő számára az átváltozásnak az életünkben játszott szerepéről, a maszkjainkról, azok mögötti bujkálásunkról szól. Hogy mennyiben teljesített Szabó Magda kultúrpolitikai elvárásokat, és milyen mértékben-értelemben alkalmazkodott, azzal kapcsolatban nagyon óvatosan akar fogalmazni. Ma nem feltétlenül értjük az egykori döntéseket, és egy olyan hosszú élet, mint Szabó Magdáé, a legkülönbözőbb helyzetekkel állíthat kihívások elé. Az írók szinte mindig kénytelenek bizonyos kényszerekkel számolni. Nemes Nagy Ágnes például azt írta Pilinszkyről, hogy az ’50-es években úgy, a falhoz lapulva közlekedett Budapesten, mint egy fehér antilop. A helyzet később javult, a kényszerek pedig enyhültek. De Szabó értékrendje korszakoktól függetlenül változatlan maradt, és minden munkáját erőteljesen áthatja.
Forrás: Kultúra.hu
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
