A könyv borítója mellett két privát fotót is kivetítettek az április 30-i könyvbemutatón. Az egyik képen Térey János görögországi romok előtt áll. Mint azt Bazsányi Sándor felidézte, Térey és ő Karsai György útmutatásai alapján járták be az attikai háromszöget, az In situ című vers kapcsán pedig arról beszélt, a költő számára mennyire fontos volt az antikvitás nyelvi, irodalmi, kulturális tapasztalata, hogyan inspirálta a tőlünk jelentős tér- és időbeli távolságra levő világ idegensége és mai érvényessége közötti feszültség, ami hatványozottan jelent meg az irodalmi mű és színház találkozásában. „Ez az ambíció szülhette a drámafordításokat” – jegyezte meg Bazsányi, kiemelve, hogy Térey János elsősorban költő volt, ám költői nyelve más műnemekbe is áthullámzott. Aláhúzta: Térey fontos szempontnak tekintette, hogy saját kortársainak alkotott, ha pedig drámáról, tehát egy közösségi műfajról van szó, a szöveg szólaljon meg, kerüljön színpadra.
Karsai felhívta a figyelmet arra, a klasszikusok fordításában (is) elsődleges, hogy azok érvényesen szólaljanak meg, és hozzátette, szerencsésebb nemzeteknél generációnként születnek új fordítások. Közös munkájukról elmondta, ő elkészítette a nyersfordításokat, a végleges színpadi szövegek pedig együtt gondolkodás eredményeképp jöttek létre. Bazsányi összefoglalásában: „János a te segítségeddel megtalálta a szavakat”, amelyek nem csupán megfelelőek, de előadhatóak és költőiek is voltak. „Pontos és méltó szavak” – jellemezte a fordításokat az irodalomtörténész.
Karsai György klasszika-filológusi, színháztörténészi, színikritikusi mivolta mellett, sőt talán mindezek előtt tanár, ráadásul abból a kiveszőben levő fajtából, aki rajongva szereti tárgyát, és ez a rajongás akarva-akaratlan a diákra is átragad. (Nem végeztem felmérést, de gyanítom, hosszú évek óta zajló színházi „görögmagyarázatai” által sokak csodálkoztak rá drámákra, eposzokra.) Ennek megfelelően nem a szokásos pódiumi kérdezz-felelek zajlott a PIM dísztermében – már csak azért sem, mert Bánfalvi Eszter is közreműködött a kötetben kiadott négy dráma kulcsjeleneteinek felolvasásában –, így az esemény különös elegye lett a klasszikus könyvbemutatónak és a görög tragédiákat illető kedvcsinálónak.
A hol általános, hol meg nagyon specifikus témák boncolgatása, a filológiai, nyelvészeti finomságok és elméleti kérdések feszegetése, a fordítási szempontból is tanulságos színházi anekdoták felidézése, az antikvitástól Péterfy Jenőn keresztül egészen Kunderáig érő irodalomtörténeti kalandozás dramaturgiailag látszólag széttartóvá tette a beszélgetést, ami paradox módon épp ezáltal tudott az irodalomnak tekintett dráma, a filológiai pontosság és a színházművészet szempontjainak ütközéseiről és találkozásairól szólni.
Karsai megjegyezte, Térey János a költői tehetség mellett kivételes színházi érzékkel is rendelkezett. Felidézte, kérdései milyen megvilágító erejűek voltak, például az Oresztész kapcsán a Hírnök szerepét illetően, akinek az „úgy argoszi, hogy nem argoszi” jelzőjére hogyan találta meg a korábbi fordításokban használt „kényszerített”, „ránk tukmált” helyett a „vendégmunkás” verziót. Ugyanennél a drámánál beszélt arról is, hogyan tiltakozott, majd hogyan fogadta el a „szándékos félrefordítást” annak érdekében, hogy a néző értse, mi történik a színpadon. Azáltal, hogy filológiai pontosság és színházi-előadhatósági szempontok ilyen erősen hatottak egymásra, „élete lett egy szereplőnek” – mondta Karsai, ismét csak aláhúzva, hogy Térey János számára a szituáció és a karakter irányították a megfelelő szavak kiválasztását.
A kötetben két-két Szophoklész és Euripidész-dráma található Karsai György jegyzeteivel és tanulmányaival, az előszót Spiró György írta. Karsai kiemelte az illusztrációkat, Kárpáti András vázaképválasztásait, valamint a szerkesztő, Rácz Attila munkáját. A fordítások különlegessége, hogy közülük három, – az előadási sorrendben – a Trakhiszi nők, az Oresztész és a Médeia felkérésre, konkrét produkcióhoz született, már csak azért is, mert mint azt Karsai megjegyezte, Térey János ilyen jellegű munkát csak megrendelésre végzett. Az egyetlen kivétel az Oidipusz király, amire nem volt könnyű rávenni, Karsai viszont azt gondolta, le fognak csapni a darabra a színházak. Jóslata eddig nem teljesült be, eleddig csupán egy beavató színházi változat és egy színművészeti egyetemi előadás született belőle. Talán majd most.
Fotó: MNMKK PIM, Gál Csaba
