Helmich Katalin már óvodásként eldöntötte, hogy felnőttként mesekutató lesz. Ötévesen kezdett el olvasni, és hatéves korától már arra sem volt szüksége, hogy a szülei meséljenek neki, helyette inkább rengeteget beszélgettek vele, hisz addigra már úgy olvasott, mint egy felnőtt. A tekintélyes és gazdag családi könyvtárban bőven akadtak mesekönyvek is, így önállóan választotta ki azt, amire épp kíváncsi volt. A gyerekkorában olvasott mesekönyvek tartalomjegyzékeiben Kati már akkor is különböző színekkel és formákkal jelölte meg a történeteket. Bár arra már nem emlékszik, milyen szempontok szerint kategorizált, de ott és akkor, egyszer s mindenkorra eldőlt, hogy olvasó ember lesz belőle.
Bár hivatalosan múzeumpedagógus, de ha úgy vesszük, valamiképp mégis mesekutatóvá vált, hisz rengeteg gyereknek adta át a mese eszméjét azzal, hogy az alapos kutatás után oly gondosan megtervezte azt a nagyon stabil interaktív kiállítást, ami immár 13 éve töretlenül vonzza a gyerekeket, a pedagógusokat és a családokat is a Döbrentei utcai Mesemúzeumba.
2010-ben valami történhetett a mesevilágban, mert azonos időben indult a Paloznaki Meseközpont, a Meseutca gyerekirodalmi portál, és a Mesemúzeum gondolata is ekkor született meg. Szerinted mi volt az az erőtér, ami miatt ennyire egyszerre mozdult meg minden a mese körül?
Én akkoriban épp a kisgyerekeimmel voltam otthon, amikor Kányádi Sándor kitalálta, hogy szülessen egy hely, amelyet Mesemúzeumnak hívnak. Nem volt ugyan konkrét elképzelése arról, hogy mi legyen a Mesemúzeumban, de azt pontosan tudta, hogy nagyon fontosak a történetek, a mesék és persze a gyerekek is. Egyébként élete végéig nagy figyelemmel követte a Mesemúzeum programjainak alakulását.
Az épületet is ő nézte ki, és az akkori I. kerületi polgármesterrel egyeztette, hogy az épp folyó felújítás után felajánlják a ház földszintjét a leendő múzeum részére. Majd megkereste ezzel az ötlettel a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatóját, E. Csorba Csillát, aki engem kért föl arra, hogy múzeumpedagógusként dolgozzam ki ennek a leendő intézménynek a koncepcióját.
Milyen szempontokat kellett átgondolnod a Mesemúzeum terveinek kialakítása közben?
Koczka István kiállításrendező-látványtervezővel úgy dolgoztunk együtt, mint a legjobb értelemben vett szülőpáros. Ez a mi közös „gyerekünk”. Ő is azt tette bele, amihez nagyon ért, és én is a legjobb tudásommal igyekeztem kitalálni azt, hogyan tehetjük izgalmassá és elevenné a leendő gyereklátogatók számára a mesék világát. Tizenhárom éve nyitottunk, azóta szinte nem is kellett hozzányúlni a terekhez és az épített elemekhez. Mindeddig nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt, közülük mindenképpen ki kell emelnem Csörsz Katalint, aki a nyitás óta fáradhatatlanul támogatja, építi, szépíti a Mesemúzeum ügyét.
Mindig új és új gyerekek jutnak el hozzánk, azóta már több generáció is „kinőtte” a Mesemúzeumot. Főként az öt–tíz éveseknek kínálunk programokat ebben a térben, és ez idő alatt akár többször is szívesen visszatérnek a gyerekek hozzánk.
Nem voltak csalódottak a sokadszorra visszatérő gyerekek, hogy mindig ugyanazt a kiállítást találják a Mesemúzeumban?
A gyerekektől még soha nem kaptunk kritikát ezzel kapcsolatban, pedig ők köztudottan nagyon őszinték. Ez egyébként jó kísérlet arra, ami mostanában nagyon fontos téma a figyelemmel, illetve annak hiányával kapcsolatban: a kutatások szerint is mindig valami új ingerre vágynak a gyerekek, és az online világ is erre predesztinálja őket. Főként a játékos versenyekre és a sikerélményre koncentrálnak, de itt a kollégáimmal mindig azt tapasztaljuk, hogy elég egy jó tér és egy jó ember, és akkor mindenre kíváncsiak, ami itt történik. A gyerekeknek nemcsak új élményekre van szükségük, hanem állandóságra, ismétlődésre is. Nagyon szeretnek többedszerre eljönni, és ráismerni, visszaemlékezni egy-egy részletre, amely kellemes emlékeket idéz fel bennük. Sokféle gyerek jár hozzánk, jöttek például hátrányos helyzetűek vagy sérültek is, akikre kicsit több figyelmet szánunk persze, de ők is alkalmazkodnak a környezethez, és nagyon élvezik a múzeumi programot.
Mi volt a vezérelved a koncepciógyártásnál?
Rengeteget gondolkodtam, hogy a műmeséket vagy a népmeséket helyezzük-e a központba. Azon is sokat töprengtem, hogy csak a magyar szerzőkre koncentráljunk, esetleg emeljük-e be a külföldi klasszikusokat is. Vagy hogy legyenek-e vitrines megoldások… aztán idővel szépen letisztult az egész koncepció. Egyértelmű volt, hogy a magyar szerzőkre helyezzük a hangsúlyt, és a tér is behatárolt bennünket. Természetesen, ha egy emeletes épületben lennénk, akkor a nemzetközi szerzők is megjelenhetnének nálunk.
Voltak vízióim, most már kicsit halványulnak ugyan, mert nem tudom, lesz-e ilyenre lehetőség valaha, de még mindig el tudok képzelni egy ilyen szuper helyet, amelyben a nemzetközi kitekintést is megmutathatnánk.
Amikor leszűkült a magyar szerzőkre a koncepció, akkor az merült föl kérdésként, hogy kit válasszunk ki a kortárs vagy a huszadik századi meseírók közül, aki fémjelezhetné a Mesemúzeumot. Azt akkor még nem tudtam, hogy ennyire sokáig marad változatlan ez a kiállítás, de azt már igen, hogy nem lesz félévente egy új.
Végül azért választottam főmotívumként a tündérmeséket, mert az a leggazdagabb mesevilág.
Hogyan zajlott a tervezés?
Ez végre egy olyan munkafolyamat volt, amelyet a kollégákkal együtt úgy tudtunk végigcsinálni, hogy nem határolt be bennünket a szűk időkeret.
Koczka István pedig látványtervezőként, kiállításrendezőként, pedagógusként minden tudását és gyakorlatát is beletette. Ráadásul épp akkoriban volt kicsi a lánya, így az apai szempontokat is beleépítette a kiállításba.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi legyen a szervezőelem. Elkezdtem olvasgatni hozzá: a szüleim könyvtára ismét nagyon hasznosnak bizonyult. Elhoztam például tőlük a Mitológiai nagyszótárat, és rengeteg népmesét olvastam.
Azt is sokszor elképzeltem, hogy vajon hol fognak a gyerekek ülni. Biztos voltam benne, hogy lesz majd egy nagy tojás fészekkel együtt, amit megölelgethetnek a kicsik. Az erdő megjelenítésén is rengeteget gondolkodtunk közösen, mert az szinte minden mesében szerepel.
Távol állt tőlem a gondolat, hogy skanzenszerű legyen a múzeum, mert a leendő múzeum funkcióját nem az elődeink tárgyi környezetének és életmódjának megőrzésében és bemutatásában láttam, hanem sokkal inkább az élet nagy kérdéseire való lehetséges válaszaik életben tartásában. A tündérmesékben rejlő életigazságok megmutatását és átadását a mai gyerekekhez közel álló téri elemek között láttam inkább megvalósíthatónak.
Azt is tudtuk, hogy főleg természetes anyagok lesznek a múzeumban. A fa és a textil adta magát, ahogy az egyedi tervezésű bútorok is. Egyensúlyozni kellett abban, hogy ezekből a szimbólumokból és motívumokból mennyit és hogyan emelünk be a kiállításba.
Mi is nagyon sokszor voltunk nálatok az akkor még kicsi gyerekeimmel, és a meseút teljesen elvarázsolta őket. Hogyan épült föl ez a világ?
Az interaktív kiállításban a gyerekeknek próbákat kell teljesíteniük. A hét próba mindegyike más-más készséget, képességet érint, és az összes érzékszerv mozgósítására szükség van a megoldásukhoz, legyen szó népmesei idézetek párosításáról, az égig érő fa odújába rejtett kincsek kitapogatásáról, labirintusban való eligazodásról vagy éppen a sárkány legyőzéséről.
A lábnyomokkal jelzett út első terében szerepelnek az archetípusok, így mindenki tudja, hogy hol van, kik veszik körül, és azokkal indul el. Így az azonosulás is megtörténik, még ha nem is tudatosan. Itt a gyerekek eldöntik a picike szobában, hogy kivel járják végig az állomásokat. Nem akartam, hogy olvasásalapú legyen a kiállítás, ezért csak minimális a szöveges információ.
A próbák többsége érzékszervi, és megadja a szabadságot a gyerekeknek. Abból indultam ki, hogy amikor én gyerekként múzeumban voltam, nem igazán lehetett mást csinálni, mint meghallgatni a tárlatvezetőt. Én már akkor is azt szerettem, amit most is: inkább magam járom be a tereket, a saját ritmusomban.
Kipróbálhatják magukat az együttműködés, az ügyesség vagy a figyelem terén, ki kell állniuk az igazmondás vagy éppen a bátorság próbáját.
Hogyan alakítottátok ki a foglalkozásokat?
Kicsit olyanok, mint a felnőtteknek létrehozott csapatépítők, csak persze a gyerekek nyelvén. Vannak témák, de főleg arra épül, ami a kiállításban is szerepel: a mesehősök hétpróbáját járják végig. De arról is szól, miképp kell együttműködni. Olyan drámapedagógiai játékok füzére, amelyek ezeket a fontos alapkérdéseket járják körül.
Arról beszélgetünk például az elején, hogy mitől hős egy hős, mi kell ahhoz, hogy csapatként haladhassunk, de van benne bőven önreflexió is. Arról is beszélgetünk, hogy mi tetszett nekik a legjobban, és általában a fészekben rejlő tojás viszi a prímet.
Nagyon tisztán jelennek meg a mesei szimbólumok ebben az interaktív térben.
Igen, ez fontos volt számomra, hogy megmutathassuk a gyerekeknek is a legerősebb mesei szimbólumokat, amelyek univerzálisak, és mindannyiunkban ugyanazt a közös arkhét szólítják meg. A tojás is ilyen. De megjelenik a meseúton az univerzális elemek közül az alvilág, a felvilág, van létra, kút és vár is.
Ha jól tudom, még mindig ugyanannyiba kerül a gyerekbelépő, mint a nyitásnál.
Igen, szerencsére ezt sikerült megtartanunk: fontos volt számunkra, hogy megmaradjon a 400 forintos belépődíj a gyerekeknek, mert ezt tényleg mindenki ki tudja fizetni. Szeretnénk, hogy mindenkihez szóljon és mindenkit megérintsen.
Az is hamar kialakult, hogy lehetnek gyerekzsúrok: tavalyig összesen 1434 gyerek ünnepelhette nálunk a születésnapját. A családi napok is igen népszerűek.
A Mesemúzeum „nagytestvéréről”, a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhely nyitásáról beszámoltunk annak idején a MeseCentrum oldalán. Mi hívta életre ezt a remek kezdeményezést?
Hamar megjelent az igény bennünk, ahogy a pedagógusokban, szülőkben is, hogy a nagyobbakat is szeretnék a történetalkotásban segíteni. Ezért jött létre a Háromcsőrű Kacsa. Mert míg itt, a Mesemúzeumban inkább megélik a mesét a gyerekek, ott sokkal aktívabban, tudatosabban hozhatják létre a saját történeteiket. Így már minden korosztálynak értelmes elfoglaltságot nyújthatunk.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
