Zseni vagy olvashatatlan sztáríró?
Császtvay Tünde magyar irodalomtörténész, a BTK Irodalomtudományi Intézet osztályvezetője Nyár esti Jókai. Hideg kő és heves szív című előadásában számos új értelmezési lehetőségét ismerhettük meg az író egyik leghíresebb regényének, A kőszívű ember fiainak. Szerinte az író művészete azért annyira érdekes, mert olyan, mint a fagylaltkehely.
„Az ő szövegei olyanok, amelyeket nagyon sokféleképpen lehet elolvasni. Olyan rétegzett a szöveganyaga és az értelmezési lehetősége is ezeknek a szövegeknek, hogy valóban olyanok, akár egy fagylaltkehely: nagyon sok összetevőből áll, és mindig meglepetés, hogy mely összetevők fognak összeérni” – mondta Császtvay Tünde.
A regény a kiegyezés utáni évben, 1868-ban jelent meg, és nem sokkal később az oktatásba is bekerült. Érdekesség, hogy Jókai Mór már a mű írása alatt is dramatizálta a történetet, és színpadra is állították. Később pedig még további négy-öt dráma is készült a regényből. Azért is vált népszerű színpadi alapanyaggá, mert dramaturgiailag jól használható a szövege, a párbeszédek és a történet is érdekesek, és vannak összegzett fókuszpontjai. Sokat tett az ismertségéért a filmfeldolgozás is. A nagy áttörést az 1960-as években készült Várkonyi Zoltán-féle film hozta meg, amelyet máig sokszor játszanak.
A kőszívű ember fiairól megtanuljuk az iskolában, hogy a nemzeti identitást erősítő regényről van szó, viszont ennél sokkal többet takar Jókai műve. Értelmezhetjük családregényként, amelyet ma már generációs regényként is ismerünk. Ez azért érdekes, mert nem volt sok ebből akkortájt a magyar irodalomban. Ez a polgárosodással párhuzamosan egyfajta „polgári műfajként” vált jelentőssé, amely nemzedékek egymás utáni sorát mutatja be. „Hogyan viszonyul egy kamasz az apához? Aki példakép ugyan, de a leválás szükségessége mégiscsak jelen van a kapcsolatukban. Ez is egy olyan értelmezési lehetőség, amely egyfajta felnövéstörténetként ma is érdekessé teszi a művet a fiatalok számára” – magyarázta Császtvay Tünde.
A szakember emellett felhívta arra is a figyelmet, hogy nőregényként is értelmezhető A kőszívű ember fiai, hiszen a műben meghatározó női karakterek jelennek meg, például az anya szerepében, aki egy keménykezű asszony, és még a politikába is beleszól. Ugyan összesen kétszer jelenik meg a regényben, mégis annak egész tematikáját meghatározza.
Jókai Mórt a regény megjelenésének idején sokan kritizálták amiatt, hogy nagyon sok fordulatot írt a történetbe – ezen vonása mentén afféle „szuperhős-kalandregényként” is számontartható. Ezek a fordulatok megtörik, felszabdalják a narratívát, zárt egységet alkotnak. Mindez új és modern megközelítést és értelmezést enged meg.
Már a megjelenésének időszakában is sokan kulcsregényként kezdték olvasni a művet. Így például megpróbálták felfejteni, Jókai Mór kiről mintázhatta a fő cselekményszálat, és sokan a Tisza családot vélték felfedezni benne. Egy feltörekvő ellenzéki pártvezér családjának mintájára a mű egy napi politikai regény olvasatát és értelmezését is megengedi.
Előadásában Császtvay kiemelte, hogy Jókai művészete sokrétű, értelmezései pedig szerteágazóak lehetnek. Az író művei pont ezért egyedülállóak, és érdemes időt fordítani megértésükre. Hiszen egy kis odafigyeléssel újabbnál újabb ízeket fedezhetünk fel ebben az irodalmi „fagylaltkehelyben”.
Egy író a történelem sodrában
A Magyar Nemzeti Múzeumban különleges tárlatvezetéseken is részt vehettünk a Múzeumok Éjszakáján. A Jókai életébe, korába való betekintést dr. Berta Erika múzeumandragógus vezette, aki megismertette az érdeklődőkkel Jókai Mór életének sorsfordító pillanatait, egészen a gyermekkorától kezdve.
„Az író nagyon sok dologtól félt, de leginkább a kutyáktól tartott. S mivel a kis Móric félt a kutyáktól, ezért nem mert egyedül elsétálni az iskolába, ami tulajdonképpen néhány utcányira volt onnan, ahol lakott. Ezért mindig édesanyjának, édesapjának vagy valamelyik szolgálónak kellett elkísérnie, hogy ha szembejön egy kóbor kutya, nehogy hazarohanjon” – osztotta meg az anekdotát Jókai gyermekkoráról dr. Berta Erika, majd hozzátette, hogy az író köztudottan félt a szakállas emberektől is, és nagyon rettegett attól, hogy élve eltemetik.
Megtudhattuk továbbá, hogyan vált Jókay Móricból a híres Jókai Mórrá. „Az édesapja azért adta a Móric nevet Jókainak, mert a kedvenc regényhőse, Móric is ezt a nevet viselte. Viszont az író egyik barátja, Tóth Lőrinc egy alkalommal rövidítve címzett meg egy levelet, azaz Jókay Mór részére adta fel a küldeményt – hogy véletlenül hagyta le a név végét vagy szándékosan szerette volna becézni az írót, azóta sem tudjuk. A válaszlevelet azonban ismerjük, amelyet Jókai »Tóth Lőr kezébe« címezéssel adott föl” – mesélte a tárlatvezető. Az író aztán 1848. március 15. után cserélte le nevében az y-t, ezzel jelezve, hogy nemesi származásának előnyeivel nem kíván élni.
Az előadáson arról is hallhattunk, hogyan kötött barátságot az alkotó Petőfi Sándorral. Jókai visszaemlékezése szerint az utcán ismertették össze őket, ahol úgy köszöntek egymásnak, ahogyan a korszak diákjainál volt szokás, vagyis az iskolatárs becenevén. Petőfi beceneve az iskolában Búsmagyar volt, míg Jókaié Jámbor. Egymás első irodalmi szárnypróbálgatásainál is jelen voltak, hiszen egymásnak olvasták fel első műveiket. Miután mindketten felkerültek Pestre, újra összehozta őket a sors. Egy társaságba kerültek, és márciusi ifjakként is részesei lettek a történelemnek.
Laborfalvi Rózával való kapcsolatáról is szó esett, amit köztudottan senki sem nézett jó szemmel a környezetükben. A nő ugyanis elvált, gyermekes asszony volt, emellett pedig színésznő is, amelyet akkoriban nem kifejezetten női foglalkozásként tartottak számon. Petőfi is ellenezte a kapcsolatot, ami miatt összetűzésbe keveredtek és megromlott a baráti viszonyuk. Petőfi úgy halt meg, hogy nem tudták helyreállítani barátságukat. Jókai és Petőfi egyébként épp a Magyar Nemzeti Múzeumban találkozott utoljára személyesen, egy banketten. „1849 tavaszán járunk, amikor ez megtörténik. Bár ekkor már nincsenek beszélőviszonyban, az eseményen mindketten részt vesznek, és itt találkoznak utoljára” – magyarázta dr. Berta Erika.
Az 1850-es években nem írhatott saját nevén az 1848-49-es szerepvállalása miatt, ezért álnéven publikált. Saját szavaival élve: „Ha nem írhatok a saját nevemen, akkor majd írok a gazdám kutyájának a nevén.” Álneve tehát Sajó volt, ahogyan a kutyát is hívták.
„Még megilleti az a jog, hogy a 19. századból átlépjen a 20. századba, hiszen 1904 az az alkalom, amikor életét veszti betegségben és öregségben. Az ő halála, temetése és ravatala a korszak egyik fontos eseménye lesz. Ravatalát nem máshol építik fel, mint a Magyar Nemzeti Múzeumban, ilyen módon az ő kapcsolata a múzeummal nagyon sok ponton megragadható” – fogalmazott a tárlatvezetés végén dr. Berta Erika.
Forrás: Kultúra.hu
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
