Nagy László által készített szalmaló
Nagy László 100
| 1970-es évek
| 2024.75.1.
Nagy László lovakhoz való kötődése gyerekkorából ered. A költő iszkázi gyermekkorának és ifjúságának természetes társa volt a ló, a család és a falu lovai.
„Örökké lovakat rajzoltam, ma is azt csinálom. Ha leülök az asztalhoz, és nem megy az írás, lófejeket, lólábakat rajzolok a papírra” – mondta pályatársának Bertha Bulcsúnak 1972-ben, amikor az alkotói műhelyéről faggatta. Lovaiban erő feszül, sörényes fejüket merészen vetik előre, amint száguldanak valami ismeretlen felé. A lóalak verseinek kitüntetett motívuma lett. A fiatal Nagy László verseiben erő, szépség és lendület jellemzi a lovakat, az érzelmekkel teli ifjúság társai és jelképei, majd idővel nemcsak a fiatalságot és a száguldó erőt jelképezik, hanem a veszélyeztetett és esendő létezést is. A költő a világban dúló borzalmak elől a természethez menekült, az iszkázi tájban keresett oltalmat. A ló ennek a menekülésnek a társa és eszköze, ahogy a Fehér lovam című versben is olvasható. A ló a „pusztuló természeti élet, maga a pusztulásra szánt élet szimbóluma lett.” – fogalmazott Pomogáts Béla Nagy László lovai című írásában.
Nagy László paripái nemcsak a rajzpapíron és a versekben kelnek életre, hanem kezei között fából kifaragva, szalmából megformálva is testet öltöttek.
MNMKK PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár
