Nagy László által esztergált szerszámnyelek
Nagy László 100
| é.n.
| 2024.84.1., 2024. 83.1., 2024. 85.1., 2024.86.1
Nagy László Árpád fejedelem útján lévő otthona pincéjében egy műhelyt alakított ki, ahol a versfaragást felválthatta a fa megmunkálása. „Faragtam utána a sárga fát, féltem a verstől.” – olvashatjuk 1976. február 16-i naplóbejegyzésében, egy lassabban megszülető vers (Szólítlak Hattyú) alkotásának pihenő fázisában.
Mindig is csodálta és irigyelte a mestereket, akik méltóan bántak a fával. Hitte, hogy a fának lelke és sorsa van. „Már gyermekkoromban igen akartam, hogy a fából valami legyen, valami gyereknek való, de azt se bántam, ha kapubálvány lett, vagy itatóvályú. „Mi lesz ebből a fából?” „Ebből tűzgerenda!” – válaszolta legtöbbször apám, s szava úgy ért, mint a fejszecsapás. Így mentek el nálunk a szép meggyfák, cseresznyefák, diófák tűzgerendának, hamunak. Néha egy-egy hasábot ágyamba vittem, vele aludtam.” – fogalmazott A fának sorsa van című írásában.
A saját markához kialakított szerszámnyelek hasznosak voltak a kézműves munkák során, de azt a precizitást és gondosságot is megmutatják, ahogy a különböző anyagokkal, fával, fémmel bánt. A műhelyében tiszafából, piros cédrusból gombokat is esztergált, a finom munkát smirglivel végezte.
Ágh István 1975-ben így vall testvéréről Üdvözítő emlékek című írásában: „Laci nem a barkácsolók színvonalán tötyörgő kézügyes. Először talán tökszárból csinált sípot, 45-ben nekem cipőt. A csigarendszer törvényei szerint működő asztali lámpájára is emlékezhetem. Nem azért csinálta, hogy a tárgy meglegyen, hanem hogy a pontosságra faragja ki magát. Persze nem felejthetem azt az örömet sem, mikor az ember művével él, vagyis maga gyártotta gombbal gombolkozik. Anyámnál éppúgy dicséri kezét a gyúródeszka, akár az árnyékszék rámája.”
MNMKK PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár
